„Az egyházban õsidõktõl kezdve mindig akadtak férfiak és nõk, akik az evangéliumi tanácsokhoz igazodva akarták Krisztust nagyobb szabadságban követni, aki szûzen és szegényen, a kereszthalálig menõ engedelmességgel váltotta és szentelte meg a világot” (PC 1).
    A II. vatikáni zsinat szükségesnek látta a szerzetesrendek megújulását (vö. PC 2). Egyrészt újra fel kell fedezni, hogy Isten milyen sajátos helyet, szerepet jelölt ki az egyes szerzetesrendeknek az egyház szolgálatában, másrészt pedig azt kell megkeresni, hogy ezeket a karizmákat a mai élet körülményei között hogyan lehet legjobban gyümölcsöztetni. A fõegyházmegyei zsinat segíteni akarja az itt mûködõ szerzetesi közösségeket, hogy elfoglalják helyi egyházunk életében az õket megilletõ helyet, és hogy jobban belekapcsolódhassanak a fõegyházmegye „vérkeringésébe”.

     A szerzetesség az az egyházi hierarchia által jóváhagyott életforma (vö LG 45), amelyben a keresztény férfiak és nõk Istennek szentelik életüket a tisztaság, engedelmesség és szegénység vállalása által (vö LG 44). Igen jelentõs szerepe van az egyház életében, bár a szerzetesek nem tartoznak az egyházi hierarchiához: nem jelentenek valamilyen fajta átmenetet a papság és a világiak között (vö. LG 43).
    A szerzetesség az Istennel való bensõségesebb barátság egyik módja, amely a keresztségben gyökerezik (vö K.E.K. 916.). „A hívõk tekintetét ráirányítja Isten országának arra a misztériumára, mely már jelen van és hat a történelemben, de mennyei beteljesedését még várja” (Vita Consecrata /Bp 1996/ 11).
 A szerzetes lemond bizonyos dolgokról, de nem azért mintha ezeket rossznak, bûnösnek tartaná. Nem rossz önmagában sem az anyagi javak birtoklása, sem a szexualitás, sem pedig az egyéni szabadság. Ellenkezõleg, „aki az evangéliumi tanácsokat vállalja, olyan értékekrõl mond le, amelyek kétségtelenül megbecsülést érdemelnek” (LG 46). A hármas fogadalmuk abban segíti a szerzeteseket, hogy Krisztust szabadabban és hûségesebben tudják követni (vö. PC1). Nem kiküszöbölik vagy „megtagadják” legalapvetõbb belsõ dinamizmusaikat ? amelyek a nemiségben, a birtoklásban és a hatalomban fejezõdnek ki ?, hanem ezek „felszabadításáról” van szó. Arról, hogy olyan életforma szolgálatába állítsák, amelyben az értékek felsõbb szinten valósulnak meg.
A szerzetesi életben, bár jelen van és néha nem is könnyû a lemondás, nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy aki erre az életre vállalkozik, az nem a maga erejébõl teszi, hanem Isten rendkívüli kegyelme révén. Isten, amikor meghív a szerzetesi életre, rendkívüli szeretetének adja jelét. Meghívása hatékony: a meghívott képes a radikális válaszadásra.

     Ma gyakran úgy beszélnek a szerzetesi életrõl, mint az evangélium radikális választásáról. Vigyáznunk kell azonban, nehogy ennek alapján arra a következtetésre jussunk, hogy vannak elsõ és másodosztályú keresztények, vagyis olyanok, akik komolyabban veszik Krisztus követését ? ezek lennének a szerzetesek ?, és olyanok, akik kevesebbel is beérik. Minden keresztényt kivétel nélkül a szeretetre hívott meg Isten, akár szerzetes, akár nem. Az egyes keresztények életszentsége erre a meghívásra adandó válasz nagylelkûségétõl függ. A szerzetes által vállalt „evangéliumi tanácsok fogadalma jel, amely az egyház minden tagját ösztönzi és kell is ösztönöznie, hogy lankadatlanul teljesítse keresztény hivatásának kötelességeit” (LG 44).
 A szerzeteseket Isten elsõsorban nem valamilyen tevékenység elvégzésére hívta, hanem arra, hogy Isten Országának hírnökei legyenek az emberek között. A sokféle tevékenység mellett az imádságnak megfelelõ helyet kell biztosítaniuk egyéni és közösségi életükben. Ahhoz, hogy a szerzetes utat mutathasson másoknak, neki kell elõbb látnia a fényt, meghallania a hívó hangot, észrevennie a figyelmeztetést. Ehhez azonban az imádság emberének kell lennie. Isten jeleit csak az ismerheti fel, aki magát az Istent bensõségesen ismeri.

     A szerzetesi közösségekben jelenlévõ testvéri szeretet jelzi azt a szeretetet, amellyel az egyház tagjai szeretik egymást. Az összekötõ kapocs a szerzetesek között az Úr Jézus. A szerzetesi közösség az Úr nevében egyesült család. Együtt hallgatják Isten igéjét, együtt imádkoznak, és együtt ülnek az eukarisztia asztala köré (vö PC 15). Az együttélés nem csak azt jelenti, hogy egy tetõ alatt élnek, egy szabályt követnek és ugyanazt a feladatot végzik. Ami ennél fontosabb, az Úr parancsát kell teljesíteniük: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket”.(Jn. 15,12) Ez a legfontosabb apostolkodás. A világban ma nagyon sokan érzik a vágyat az egységre, de nem találják a hozzá vezetõ utat. A szerzetesi közösség arról tesz tanúságot, hogy az egység a Szentlélek ajándéka és hogy csak Krisztusban valósulhat meg (vö LG 44).
A közösségre való törekvés tehát a szerzetesek fõ feladatai közé tartozik. A szerzetesség lényege a közösségi élet. A szerzetesi közösség képes jelezni, és sajátos módon kifejezni az egyház misztériumát: az egyház szeretetközösség. A szerzetesi közösség nem csupán olyan emberek együttléte, akik közös erõvel, közös cél elérésére társulnak, hanem olyan személyek együttélése, akiket összefûz a szeretet.
A szerzetesi élet nem lehet öncélú. Ezért minden szerzetesi közösség szükségszerûen nyitott és apostoli szellemû. „Az Úr Jézus földi életében maga köré hívta azokat, akiket kiválasztott, hogy vele legyenek, s megtanítsa õket arra, hogy példája szerint az Atyáért és a Tõle kapott feladatért éljenek” (Vita consecrata 55).

     Amint a II. vatikáni. zsinat rámutatott, nem beszélhetünk egyházról anélkül, hogy ki ne emelnénk a szerzetes közösségek fontosságát. Ugyanakkor a szerzetesi életet sem lehet megérteni, és helyesen értelmezni másképp, csak az egyház misztériumának összefüggésében.
     A szerzetes feladata, hogy fokozza az egyház belsõ dinamizmusát: a Szentlélek indításaira figyelve, imájával, munkájával szentebbé tegye az egyházat. A szerzetes nem rendkívüli képességekkel megáldott egyén, de arra kapott meghívást és hivatásával járó kegyelmet, isteni segítséget, hogy elöl járjon az Isten országa felé vezetõ úton és másokat is vezetni, segíteni tudjon (vö LG 44).
      Ma a II. vatikáni zsinat nyomán elképzelhetetlennek tartjuk a kereszténységet a testvérek szolgálata nélkül. Annál inkább feladatuk ez tehát a szerzeteseknek (vö PC 5). Az Isten és felebarát iránti szeretet arra indítja a szerzetesi közösségeket, hogy konkrét feladatok végzésével is szolgálják Isten népét. A II. vatikáni zsinat leszögezi, hogy a szerzetesek is az egyházmegye családjához tartoznak, és szükség van az apostoli feladatokban való közremûködésükre (vö CD 34).
     Különféle szerzetesrendek fõegyházmegyénk életében mindig igyekeztek munkájukkal is részt venni, magukra vállalva egyes feladatköröket:
     •Ismeretes a szerzetesek szerepe a hit megtartásában a reformáció idején; iskolákat vezettek, népmissziókat tartottak, a katolikus értelmiség nevelésében vállaltak oroszlánrészt.
     •Akik a szerzetesek, szerzetesnõk által fenntartott kollégiumokban nevelkedtek, nagyrészt úgy érzik, döntõ módon meghatározta gondolkodásukat, életmódjukat, a „zárdában” kapott nevelés.
     •A betegápoló rendek önzetlenül, önfeláldozóan gondozták a beteg, szenvedõ embereket.
    •Nem elhanyagolható a szerzetesek szerepe a néphagyomány megõrzésében sem. A második világháború alatt a nõvérek fiatal lányokat szõni, varrni, fõzni tanítottak, felkészítették a családi életre.
    •A sajtóapostolkodás terén is élvonalban jártak a szerzetesek. Messze földön nem volt katolikus nyomda, amikor Kájoni János 1676-ban nyomdát alapított Csíksomlyón. Ennek késõbbi utóda volt a Szent Bonaventura nyomda Kolozsváron (1906).
 Nagyon sokrétû tevékenységet végeztek és végeznek a mai nap is a szerzetesek. Tudnunk kell azonban, a szerzetesrendek alapvetõen nem azért jöttek létre, hogy ezeket a tevékenységeket ? bármilyen nemes ? feladatokat végezzék. Nem az a lényeges, hogy mit dolgoznak, hanem, hogy miként végzik munkájukat. A legtermékenyebb apostolság az ima, a vezeklés gyakorlatai és a szerzetesek életpéldája (vö CD 33). Az emberek között végzett tevékenységüknek nem kizárólag a társadalom problémáinak megoldása a célja, hanem ezek által is Isten országának jelei akarnak lenni.

    Gyakran találkozunk, még gyakorló katolikusok körében is olyanokkal, akik nem tudják, kik a szerzetesek, és fõleg azt nem értik világosan, hogy mi a szerepük az egyházban. Gyakran kérdeznek rá, hogy ma még szükség van-e szerzetesekre? Ennek legfõbb magyarázata, hogy a vallásellenes kormányzat idején nagyon megcsappant a szerzetesek száma fõegyházmegyénk területén. Akik megmaradtak, azok is nagy részt idõsek, betegek. A rendszerváltozás után sem történt meg az a nagy fellendülés a hivatások terén, amelyre számítottak. Így a hívek nagy része csak ritkán lát szerzetest. A múltból többé-kevésbé ismert a szerzetesek élete, fõleg a középkorban betöltött szerepük miatt, de mai vonatkozásban sokat nem tudnak róla, és amit tudnak, az is téves, egyoldalú.
Fõegyházmegyénkben kevés szerzetes van, de számos szerzetesi közösség képviselteti magát:
     A Mallersdorf-i Szegény Ferences Nõvérek 1864-tõl mûködnek Erdélyben. Fõegyházmegyénkben jelenleg több helyen is tevékenykednek: Székelyudvarhelyen, Gyulafehérváron, Déván, Kézdiszentléleken, Csíkszépvízen. A szeretet cselekedetei által hirdetik az evangéliumot a szegényeknek.
     A Szociális Testvérek Társasága 1923-ban alakult. Ma Erdélyben Gyulafehérváron, Kolozsváron, Csíkszerdában, Marosvásárhelyen és Désen mûködik. A testvérek munkájukkal részt vállalnak többek között az ifjúság lelkipásztori szolgálatában, a középiskolai és felsõoktatásban, különféle egyházi munkakörökben. Jelenlétükkel hozzá kívánnak járulni a közgondolkodás keresztényibbé alakításához. Célkitûzésük, hogy lélekben megszentelõdött, hivatásos és képzett munkaerõket állítsanak be a modern élet minden területére.
     A Segítõ Nõvérek az utóbbi idõben jelentek meg Erdély területén: Csíkszentdomokoson, Gyergyószentmiklóson és Marosvásárhelyen. Szent Ignác lelkisége szerint élnek, azokon akarnak segíteni akik ezen a világon vagy a túlvilágon a tisztulás útját járják, hogy elérjék teremtettségük célját, a végsõ és tökéletes közösséget Istennel. Tevékenységi területeik: fõként pasztorális, szociális, nevelõi és oktatói, valamint egészségügyi munka. Különös gondot fordítanak a lelkigyakorlatok tartására és a lelki kíséretre
     A Szeretet Misszionáriusai néhány éve telepedtek le nálunk. Jelenleg Sepsiszentgyörgyön tartózkodnak, és a szegények legszegényebbjeinek szolgálatát tartják sajátos feladatuknak.
     A Klarisszák, monasztikus szerzetesnõk, a ferences család második (szemlélõdõ ága). Monostoruk „Csíksomlyó Ágacskája”, kánonilag 2000. augusztus 11-én lett alapítva (Csíksomlyón négy nõvérrel).
    A fentieken kívül egyházmegyénk területén a következõ nõi szerzetesközösségek mûködnek néhány taggal:
     Iskolanõvérek (Kolozsvár és Lemhény), Jézus Szíve Társaság (Kolozsvár, Gyulafehérvár), Orsolyanõvérek (Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyszeben), Szatmári Irgalmas Nõvérek (Marosludas, Szováta, Kolozsvár), Szt. József Nõvérei (Gyulafehérvár), Kereszt és Szenvedés nõvérei (Gyímesközéplok).

     A ferencesek már a 13. század végétõl itt vannak Erdélyben, de csak 1729-ben lett önálló provinciává az itteni ferences közösség. Jelenleg 41 ferences dolgozik szétszórtan a fõegyházmegye területén: Kolozsvár, Kõrösbánya, Déva, Szászváros, Vajdahunyad, Brassó, Esztelnek, Csíksomlyó, Szárhegy, Marosvásárhely, Szamosújvár, Dés. Evangelizáló testvéri közösségeknek tekintik magukat. Egyetlen piarista él Kolozsváron, egy konventuális ferences Marosvásárhelyen és egy jezsuita a gyulafehérvári szemináriumban tevékenykedik.
    Vannak olyan szerzetesközösségek, amelyek most próbálják újrarendezni soraikat, újra feléleszteni rendjük nálunk kialakult sajátos hagyományait, más rendek pedig most próbálnak meggyökerezni. Más országokból jöttek ide, remélve, hogy Isten majd hivatásokkal áldja meg õket.
A fõegyházmegye fontosnak tartja a szerzetesek jelenlétét híveink körében. Bár kevesen vannak, sürgetõ szükség van rájuk. Oly mérvû elvárások fogalmazódnak meg velük szemben, amelyeknek jelen helyzetben nem képesek teljes mértékben eleget tenni, de amely felé törekedniük kell:
    •Jelenlétükkel és munkájukkal buzgóbb, szentebb életre ösztönzik az embereket. Különösen azt várjuk el tõlük, hogy imádkozzanak. A szemlélõdésre és bensõséges imaéletre még sürgetõ apostoli tennivalók esetén is mindig szükség van Krisztus titokzatos testében, ahol „más a szerepe minden tagnak” (Róm 12,4) (vö PC7). Amint a II. vatikáni zsinat hangsúlyozza, a hívek is érzik, hogy nagy szükség van a szerzetesrendekre, hiszen jelenlétük lelki háttér az egyház számára.
    •A szerzetesek mindig a lelki élet mesterei voltak, és kell, hogy legyenek. Készségesen nyújtanak vigaszt, támaszt, útbaigazítást mindazok számára, akik bizalommal fordulnak hozzájuk. Legyenek is készségesek lelkivezetések vállalására.
    •A szerzeteseknek úttörõ szerepük van a fõegyházmegye életének megújulásában is.
    •Legyenek, jól felkészültek, hogy ? a keresztény értékrendre alapozva ? korszerûen tudjanak segítséget nyújtani az embereknek. Tevékenységi területeik a jelenkor igényeinek megfelelõek: árvaházakat vezetnek, szegénykonyhát mûködtetnek, óvodákat, napközit indítottak el, bejárnak börtönökbe, cigányok lelki gondozásával foglalkoznak, részt vesznek a hitoktatásban, középiskolások és szakiskolások nevelésében, kórházakban meglátogatják a betegeket, gondozzák õket. Amint számuk és erejük engedi, vállalni fognak még más területeket is, különösen, amelyeket mások nem vállalnak.
    •Az ifjúsággal való foglalkozás, annak oktatása és nevelése, a hivatások gondozása elengedhetetlen feladat. Ebben is részt vállalnak a szerzetesek.
    •Erdélyben a szerzeteseket népünk mindig közel érezte magához. Ezért sokat tehetnek az anyanyelvû oktatás és az identitás megõrzése terén.
    •Bár az elõbb felsorolt elvárások felülmúlják a számbelileg kevés szerzetesek képességeit, olykor azzal kell szembesülniük, hogy a keresztény szülõk akadályozzák vagy szégyennek tartják a szerzetesi hivatást. A keresztény családok legyenek a hivatásnak bölcsõi, segítsék elõ a szerzetesi hivatások kifejlõdését.
A szerzeteseknek úttörõ szerepük lehet fõegyházmegyénkben. Ezért bátorítjuk, hogy tevékenységükben tartsák szem elõtt az egyetemes egyház és fõegyházmegyénk lelki hasznát és ne féljenek új kezdeményezésektõl sem (vö PC20).
 
 

    1. A szerzetesi közösségek rendezzenek bemutatkozó programokat a fõegyházmegyében, ezt segítse elõ a fõegyházmegye.
    2. A hatékonyabb lelkipásztori munka érdekében ésszerû lenne, hogy a szerzetesi elöljárók, a püspök és a plébánosok rendszeresen tartsák egymás közt a kapcsolatot.
    3. A hivatások gondozása közös feladat. Vállaljanak részt (akárcsak a bemutatkozás erejéig is) a szerzetesrendek tagjai a fiatalok lelkigyakorlatain, találkozóin. Legyenek készek a közös együttmûködésre a fõegyházmegye hivatásgondozással megbízott személyeivel, megbízott szervezeteivel. Hivatások vagy szerzetesek világnapján a plébániák hívjanak meg szerzetesrendeket bemutatkozásra, ismerkedésre.
    4. A különbözõ szerzetesrendek szervezzenek együtt hivatástisztázó kurzusokat.
    5. A fõegyházmegyei szakbizottságok vegyék figyelembe, tartsák számon, hogy milyen szerzetesi intézmény foglalkozik bizonyos feladatok megoldásával (pl. lelkigyakorlatok tartása, missziók, gyerekekkel és fiatalokkal való foglalkozás, nevelés, börtönpasztoráció és cigánypasztoráció). Ezeket vegyék igénybe, támogassák és bátorítsák