Szent Antal és a papság, igehirdetés

XVI Benedek pápa meghirdette a papság évét. Most, amikor elkezdjük a szent Antal kilencedet, akkor mi is erre irányítjuk a figyelmünket.

A pap egyik kiemelkedő feladata, a tanítás, a prédikáció. A felszentelésben lelki hatalmat kap a hívek szolgálatára.  Ez nem jelenti azt, hogy a hívek fölé emelkedik olyan formán, hogy uralkodik rajtuk, hisz a pap is elsősorban Krisztus tanítványa, mint bármelyik megkeresztelt krisztus-hívő. Így elsősorban a papok is testvérek a testvérek között, azzal a sajátságos feladattal, hogy Isten népének közösségét építik a kegyelem eszközeivel. Úgy töltik be vezetői szerepűket, hogy nem a maguk javát keresik, hanem a Jézus Krisztusét. Ezzel a mester példáját követik, aki nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon másokat és életét oda adja váltságul mindenkiért.

Páduai szent Antal, mint az egyház papja maradéktalanul eleget tett tanítói feladatának.

Szent Bonaventúra tanúsága szerint olyan volt, mint a világító fáklya, mint a gyertyatartóra helyezett gyertya. Világosságot gyújtott mindenki lelkébe, aki csak hallgatta. Lélekbemarkoló szavai kibékítették a gyűlölködőket. Prédikációi hatására sok bűnös megtért, a hívők pedig megerősödtek vallásosságukban.

A hivatalos igehirdetés a papok feladata, a papoknak azonban gondosan kell figyelniük arra, hogy a világi hívek betöltsék az Egyházban, a hívek közösségében azt a feladatot, amit Istentől kaptak, amely hivatásuk. II. Vatikáni zsinat: „A papok szívesen hallgassák meg a világiakat, testvéri megértéssel vegyék figyelembe kívánságaikat, ismerjék el a különféle szakterületeken tapasztalatukat és illetékességüket, hogy így, velük együtt képesek legyenek fölismerni az idôk jeleit”

            A papoknak, megfelelő érzékkel fel kell ismerniük a hívek lelki adományait, karizmáit, amelyet a közösség szolgálatára kaptak, és segíteni kell ennek kibontakozását.

Bizalommal kell feladatokat adni a híveknek, teret, szabadságot adva tevékenységükben. Ilyen területek a hitoktatás, amelyen kiváló eredményeket érhetnek el szaktudásuk, tapasztalatuk révén. Megbízatásokat kaphatnak a liturgiában, mint például a felolvasás, éneklés a kórusban, vagy áldoztatásra is engedély kaphatnak. A különféle egyházi tevékenységekben, mint a szervezés, vagy anyagi jellegű ügyek, építkezés még nagyobb szaktudással és ügyességgel rendelkezhetnek, mint a pap. Hisz a pap a maga területén kell, hogy jártas legyen, és az baj lenne, hogy jobb építészmérnök, mint lelki vezető. Vagy a karitatív munkában is egy világi hivő buzgósággal, szeretettel nagyon jól és eredményesen tevékenykedhet.

            Bátorítani kell a világi hívek kezdeményezéseit, felpártolni azokat, és teret adva, mindannak ami jó és építő jellegű. A világi hívek joggal várnak támogatást, hogy munkahelyükön, családjuk körében megfelelőképpen és hatékonyan tanúskodjanak a keresztény életformáról, Krisztus szeretetéről.

            Ugyanakkor a hívek közössége annyiféle felfogású embert tömörít. A papoknak kell gondoskodniuk arról, hogy valóban egy közösséggé kovácsolódjon egy egyházközség, templomi közösség hogy a felfogásbeli különbség ne elválasszon egymástól, hanem gazdagítsa a közösséget.

            Természetesen, a papoknak szolgálatukból kifolyólag külön kell törődniük azokkal, akik megfogyatkoztak hitükben, lanyhultak a szentségek vételében, a közösség peremére sodródtak valamilyen okból.

            A híveket pedig így biztatja a zsinat: ”Maguk a Krisztus-hívôk pedig legyenek tudatában, hogy tartoznak a papjaiknak, s ezért gyermeki szeretettel kövessék ôket mint pásztorokat és atyákat; osztozzanak gondjaikban, s amennyire lehet imádsággal és tettekkel segítsék papjaikat, hogy azok fölébe tudjanak kerekedni a nehézségeknek és feladataikat gyümölcsözôbben tudják megoldani.”(Lg 37)

            Így töltjük be közösen világiak és egyháziak azt a feladatot, hivatást, amelyet Isten ad, és amely Isten országát építi a lelkekben.