Krisztusra Emlékeztet
A kereszt mindennapi életűnk tudatos, vagy éppen véletlenszerű tartozéka.
Ott van a szobánk falán, íróasztalunkon, néha szeműnkbe ötlik egy egy
hegytetőn, templomtornyon, nyakunkban hordjuk, vagy pedig
éppen ima előtt magunkra rajzoljuk, keresztet vetünk. Mindannyiunkat
elér, megérint a kereszt árnyéka, viszont kevesen vannak akik a kereszt
látható nyomait is viselik, mégpedig úgy, hogy az üdvösségűkre váljék.
Szent Ferenc atyánk elsők között lehetett ilyen lelkileg és fizikailag
egyaránt„megjelölt, stigmatizált" Évenként visszatérő évfordulóján
megingathatatlanul ismételjük szent Bonaventura szavait: „ Ő valóban
a legkeresztényibb férfi volt, aki élve az élő Krisztushoz, haldokolva
a haldoklóhoz és halálban a halotthoz akart tökéletesen hasonló lenni,
amely külső hasonlósággal valóban fel is ékesíttetett"
(Legenda Maior 14)
Mennyire fontos lenne, hogy e külső hasonlóság szent
Ferenc atyánk testén tudatosan is ráirányítsa figyelműnket egy lényeges
üzenetre: a kereszt jele és annak nyoma az életűnkben nem válhat üres jelképpé, hanem arra vár, hogy felfedezzük igazi életszerűségét, mélységét, és
tartalmasságát.
Szent Ferenc élő képe annak, hogy az Úr Jézus mit vállalt értűnk, és
nekünk Krisztus követőknek - keresztényeknek, kisebb testvéreknek milyen
irányba kell haladnunk. Aki eljutott szent Ferenchez, annak Krisztusra
kell gondolnia. Krisztus arca néz ránk az övéből. Krisztus mozdulata válik
láthatóvá az övéből - sebhelyei Krisztus sebei miatt sajognak-véreznek.
„Lám aki vidám lélekkel járta az Úr parancsolatainak útját, az az
erények minden fokát megjárva végül feljutott a csúcsra, és mint hajlítható
érc a sokféle megpróbáltatás pörölycsapása alatt tökéletesen kiformálódva
elérte az elérhető legnagyobb tökéletességet."
(2 Cel 214 )
Megkeresztelt emberként, szent Ferenc példájára,
fogadalmaink révén mi is Krisztus szorosabb követésére vállalkozunk. Viszont
bevallottan, vagy nem, gyakran találjuk úgy, hogy nincsenek meg mind-ehhez
a megfelelő körülményeink. Sokan vannak körülöttünk, gyakorta beléjük botlunk,
zavarnak. Szűk a szobánk, korlátozott az életterűnk, nincs ahol imádkoznunk.
Nem jutunk hozzá megfelelő könyvekhez, nem ismerjük eléggé az elmélkedés
technikáit. S miközben egymásután soroljuk a kibúvókat és kifogásokat
pillanatról pillanatra szalasztjuk el a felkínálkozó lehetőségeket. Így
életűnk keresztje csak a felszínen jelöl meg, nem hoz üdvösséget, hanem
kínzó eszköznek találjuk, amely csak akadályoz.
Viszont elfelejtkezünk arról, hogy naponkénti küszködésűnk Isten nem
a lehetetlent megvalósítására hív, de azt feladatul tűzi ki, hogy a jelen
élet körülményeit szenteljük meg. Arra igazán nagy szűkség van, hogy ne
csak nézzünk, hanem lássunk is. Észre kellene vennünk életűnk üdvösséget
hozó mindennapi keresztjét amely megjelöl: a naponkénti bosszankodást,
a jelentkező betegséget, a jó-cselekedetre felkínálkozó alkalmat, a feladatok
terhét. Nem kirívó nagy dolgok, de mindennap jelen vannak. Ezekből szövődik
az életűnk, s ha tudatos vállalással nem színezzük egyszerűen sima, dísztelen
és szürke lesz minden. Szent Ferenc atyánk elmondhatta, hogy „én megtettem,
amit tennem kellett, amit nektek kell tennetek arra tanítson meg Krisztus"
(2
Cel 214)
Ez egy egyszerű felhívássá is minősülhet: álljunk
be mi is a Krisztus - követők hosszú sorába, akik szent Ferencet követendő
példának tartjuk, legyűnk mi is megjelölt emberek, akik Krisztusra emlékeztetnek.
Fr.Mihály