Nagycsütörtök

Minden szentmise Jézus kereszt áldozatának emlékünnepe és annak megjelenítése.

Ez kiemelt módon jellemzi a Nagycsütörtök esti szentmisét, amelyet az utolsó vacsora emlékére végzünk. Ma a templom az utolsó vacsora termévé lesz.

A szentmise mindhárom olvasmányában kiemelt módon szerepel a meghagyás, az emlékezésre.

            A Kivonulás könyvében: „Ez a nap legyen számotokra emléknap. Nemzedékről nemzedékre tegyétek meg ünnepnapnak mindörökké.”

            A Korintusiakhoz irt levélben: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” 

            Az evangéliumban: „Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg.”

Az első olvasmány az Ó-szövetségi húsvétot idézi. Ezzel kapcsolatos a meghagyás: „Ez a nap legyen számotokra emléknap.” A választott nép a kovásztalan kenyér ünnepével az Egyiptomból való kivonulásra emlékezett.  Apáról fiúra át kellet adni ezt az ünnepet. Minden nemzedék átélte a szolgaságból való szabadulás élményét, mikor a föláldozott bárányt fogyasztották. Megemlékeztek Isten, szabadító tettéről, és mindig  új erőre kapott a remény egy még nagyobb, végleges üdvözülés felé.

Az Úr Jézus ezt a végleges szabadulást hozta meg számunkra kereszthalálával, amelynek kegyelmei számunkra leginkább a szentmisében érhetők el.

Szent Pál apostol büszkén vallja: „Én az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek.” A Korintusiakhoz irt levelében elmondja, hogy miként is zajlott az utolsó vacsora központi eseménye, amikor az Úr Jézus megalapította az Oltáriszentséget. Kiemeli az Úr Jézus meghagyását: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.”  Ugyanakkor megerősíti azt a tényt, hogy a szentmise a megváltás örök jelenét őrzi, és folyamatosan elérhetővé teszi számunkra: „Amikor e kenyeret eszitek, és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön.”

Az evangéliumban szent János a szeretett tanítvány az utolsó vacsora eseményéből a lábmosás tényét emeli ki, amely aláhúzza, hogy milyen lelkület kell, hogy jellemezze azt, aki Krisztussal egy asztalhoz telepszik.

            Néha sóvárogva arra gondolunk milyen jó lett volna, hogyha az apostolok korában éltünk volna. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogyha testi szemeinkkel láttuk volna, az Úr Jézust nagyobb lenne bennünk a hit és a lelkesedés. Assisi szent Ferenc nem tartotta hátránynak azt, hogy nem az apostolok korában élt. Az I intelemben ezt írja:

„És mint egykoron valódi testében jelent meg a szent apostoloknak, azonképpen most a szent kenyérben mutatja meg magát nekünk. És miként az apostolok testi szemeikkel csak testét látták, de lelki szemeikkel szemlélve Istennek hitték őt, akként mi is, bár testi szemünkkel csak a kenyeret és a bort látjuk, fontoljuk meg és higgyük szilárdan, hogy ez az ő élő és valóságos teste és vére. Így marad az Úr mindenkoron híveivel, amint maga mondja: Íme, én veletek vagyok a világ végezetéig[1]. (20-22)” Íme, szent Ferenc tudatában van annak, hogy az apostoloknak is szűksége volt a hitben való látásra, mert testi szemeikkel, csak az ember Jézust látták. Ahhoz, hogy felismerjék Jézus istenségét, a hitben kellett szemlélniük őt. Így testi szemeinkkel mi is csak a kenyeret és a bort látjuk a szentmisében, de a hitűnk segít abban, hogy ugyanazzal az élő Krisztussal találkozzunk az Oltáriszentségben, mint akit az apostolok láttak. Ez minden szentmise nagy ajándéka. Ennek ünnepét üljük ma nagycsütörtökön, ebben a mai szentmisében is.