Szent Antal és az Oltáriszentség, húsvét 3. hete

 

            Valahogyan olyan az emberi természet, hogy legtöbbször elégedetlen azzal a helyzettel, amiben éppen van. Gyakran hangoztatjuk, hogy régen talán jobb volt, vagy arra várunk, hogy majd később minden jóra fordul.

Jézus hallgatói is így viselkednek a mai evangéliumi részben. Nem elégedtek meg Jézus jelenlétével, a kenyérszaporítás csodájával, hanem követelőzve így fordultak hozzá: „ Hadd lássuk, milyen csodát teszel, hogy higgyünk neked.” Sőt konkrét dologra hivatkoztak. A pusztai vándorlás alatt, a választott nép mannát kapott az égből. Most valami hasonlót szeretnének. Kifogyhatatlan égi kenyeret követeltek. Arról már meg is feledkeztek, hogy egy idő után a vándorló nép megunta a mannát, és azért lázadoztak, hogy valami mást szeretnének.

Jézus ezt az ingatag emberi kívánságot használta fel arra, hogy az igazi mennyei kenyérről, az Oltárszentségről tanítson. „ Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé, és aki bennem hisz, nem szomjazik sohasem.”

Jézus feltételül szabta a hitet. Csak, aki hittel közelit az sejthet meg valamit a nagy titokból.

Sajnos abban az időben, a közvetlen hallgatóságból nem sokan értették meg Jézus tanítását. Az évszázadok során azonban sokan merítettek erőt ebből a lelki táplálékból.

            Szent Ágoston hittől indíttatva írta: „Az Isten igéje által megszentelt kenyér, melyet az oltáron láttok, az a Krisztus teste, és amit az Isten igéje által megszentelt kehely tartalmaz, az a Krisztus vére.”

            Egyszer szent Antal is hasonló helyzetben volt, mint az Úr Jézus, amikor az Oltáriszentségről tanított. Egy eretnek, aki tagadta Krisztus jelenlétét az Oltáriszentségben, azt mondta, hogy nem hiszi addig azt, hogy Úr Jézus valóságosan jelen van a kenyér színében, amíg az öszvére le nem térdel az Oltáriszentség előtt. Néhány nappal később szent Antal egy beteghez vitte az Oltáriszentséget, és találkozott a gúnyolódóval. És akkor csoda történt, az öszvér hirtelen két első lábára ereszkedett, és meghajtotta fejét a Szentség előtt. Az öszvér gazdája látva, hogy a lelketlen állat mit tesz megszégyellte magát és a hitre tért.

            Sigmaringeni Szent Fidél a XVII században élt, előkelő családból származott. Jogi és bölcseleti doktorátust szerzett és ügyvéd lett. Isten hívó szavát követve belépett a ferences rendbe (kapucinus), 35 éves korában szentelték pappá. Kiváló szónok. Nagy tisztelője a boldogságos Szűznek. A hitterjesztési kongregáció egy svájci misszió élére nevezte ki, a hitújítók visszatérítésére. Nagy hatással prédikált, sokan visszatértek a katolikus hitre. Emiatt sok ellenséget szerzett magának, akik az életére törtek. Ellenségei prédikáció közben támadtak rá, s a templomon kívül húsz fegyveres rárontott, s agyonverték.

            A Húsvét nagy ajándéka, hogy az Úr Jézus önmagával táplálja az éhező lelkünket. Ebben a szentmisében szítsuk fel mi is lelkünkben a szentségi Jézus iránti hitünket, és szeretetünket. Legyünk hálásak ezért a nagy ajándékért, és a lehető leggyakrabban éljünk annak a lehetőségével, hogy a szentáldozásban találkozzunk a közöttünk lakó szentségi Jézussal. A szentáldozás jó lehetőség arra, hogy még személyesebben elmondhassuk az Úr Jézusnak, mindazt, amit ebben a kilencedben kérünk, amiért a szentmisét felajánljuk. Biztosak lehetünk abban, hogy ezek a hitből fakadó kérések meghallgatásra találnak. Különösen akkor, hogyha hálaadás is kapcsolódik hozzá, mindazt a jóért, amit eddig kaptunk a Gondviselés jóságából. Ugyanis maga Jézus ígéri ezt meg nekünk: „Aki hozzám jön, nem éhezik többé, és aki bennem hisz, nem szomjazik sohasem.”