Ővközi 9. vasárnap

Isten parancsainak a  megtartása fontos követelmény minden vallásos ember számára. Így volt az Ó-szövetségben is. Egyik ilyen parancs pl. a szombati pihenő nap megtartása:  „A hetedik nap a nyugalom napja, az Úré, a te Istenedé.„ A parancs személy központú. Nem a szavak, a leirt mondat a lényeges, hanem a mögötte levő lelkület, amely központi kérdésként kezeli Isten és az ember közötti személyes kapcsolatot. Isten az egyiptomi rabságból is kivezette övéit, és az a szándéka, hogy semmi ne hajtsa újabb rabszolgaságba a népet, még a munka se. Azt akarta,  hogy legyen egy olyan nap amikor az ember tudatosítja és megéli azt a tényt, hogy az egész élete-, a mindennapjai-, a munkáját is bele értve, Istenhez tartozik.

Az idők folyamán az Ó-szövetségben nagyon rugalmatlanná lett a parancsok megtartása. Épp a lelkület tűnt el, és csupán a holt betű maradt meg. Ennek kiváló példája a napi evangéliumi részlet. Egy pihenő nap alkalmával vetések között vezetett el Jézus és a tanítványok útja. A tanítványok útközben tépdesni kezdték a kalászokat. A törvény tisztelő farizeusok ezen megütköztek, mert szerintük a tanítványok megszegték a szombat napi előírásokat. Úgy gondolták, hogy amit tettek munkának számit, pedig a tanítványok csupán éhségükben szedték a kalászokat, és nem a törvény megszegése vezette őket.

A farizeusok annyira kitartottak makacs nézetükben, hogy figyelni kezdték mit tesz Jézus, aki épp egy béna kezű embert gyógyított meg. Szerintük a gyógyítás is helytelen volt szombati napon, mert számukra a törvény szövege előbbre való volt, mint a személy java, aki gyógyításra szorult. Rá is kérdezett Jézus: „Szabad szombaton jót vagy rosszat tenni, életet megmenteni vagy veszni hagyni?” Ami sajnos semmit nem változtatott a törvénytudók magatartásán, sőt Jézus ellen fordultak.: "a Heródes-pártiakkal együtt tanakodni kezdtek, hogyan okozhatnák vesztét."”Jézus vesztén gondolkodtak, de gyakorlatilag saját maguk vesztébe rohantak.

A szentírási szövegek alapján magunkra terelve a figyelmet, felül kell vizsgálnunk, hogy milyen is a mi viszonyunk és a hozzáállásunk a vallási törvényekhez, előírásokhoz szokásokhoz és általában mindattól amire támaszkodunk abban a reményben, hogy üdvösségünkre válik? Tudnunk kell, hogy mindezek eszközök, amelyek nem automatikus módon fogják beváltani a hozzá fűzött reményt. Mindezek mögött nekünk Isten személyes arcát, szándékát kell keresnünk, vagy legalábbis a törvényhozó célját. Ugyanakkor az is fontos, hogy döntési helyzetekben-, vagy lelkiismeret vizsgálatkor nem spórolhatjuk meg a magunk erőfeszítését, és a saját felelősségünket. Nem hivatkozhatunk csupán a törvény-, vagy előírás leirt betűjére, hanem látnunk kell hová vezet a törvénybe foglalt lelkület. Egy-egy parancs, vagy előreás kapcsán hogyha netán nem lennénk biztosak valamiben kérjünk eligazítást, akár úgy hogy utána olvasunk, vagy tanácsot kérünk valakitől, aki segíthet, hogy a törvény-, vagy előírás ne akadály legyen, hanem ellenkezőleg betöltve feladatát segítőnk és támaszunk lehessen az üdvösségre vezető úton, megkönnyítve Isten kegyelmi működését és közeledését az életünkben.