Advent I vasárnapja - A

            Van olyan vallás pl. a Buddhizmus, amely azt tanítja, hogy a legnagyobb tökéletesség  magunkban „elfojtani, megölni a vágyat” Ezzel szemben a Biblia embere, a keresztény tele van sóvárgással, vágyakozással. Mi is a sóvárgás? Valahogy úgy fogalmazhatnánk, hogy: az ember benső világa, tetteivel összhangban, valamilyen célra, valamilyen óhajtott jóra irányul.

Ez most a mai vasárnappal megkezdett adventi időben még kiemeltebben tapasztalható, még kiemeltebben valós. Advent, AD VENIO – latin kifejezés azt jelenti, hogy hozzád jövök, ünnepélyes megérkezés, ÚR JÖVET

·       Izajás próféta a mai első olvasmány szerzője a vágyakozás nagy tanítója.

Ebben az időszakban szívesen énekeljük az ő sóvárgó imáját, amelyet Krisztus születése előtt 700 évvel irt: „Harmatozzatok egek onnan felülről, és ti felhők, hullassatok győzelmet.

            Nyiljék meg a föld és teremjen üdvösséget, és sarjadjon vele szabadulás is.” Iz 45,8

A próféta még csak vágyott a szabadulásra, a megváltásra. Milyen nagy kegyelem, hogy Isten Fiának megtestesülésével ez már valóság.

Advent egyik jellegzetessége épp ez, hogy erre a TÖRTÉNELMI Úr-jövetre emlékezünk – valamint az Ó-szövetség nagy várakozóira, hogy megfelelő lelkületet sajátítsunk el. Az Egyház most ezzel a vágyakozással azonosul. Elismerjük és belátjuk, hogy mi magunk is, az egyház gyermekeiként megváltásra szorulunk. Az évenként visszatérő liturgikus advent élő emlékműve a történeti Úrjövetnek.

            Viszont ez a liturgikus időszak nem egy csupasz, hideg emlékmű, hanem segíteni akar bennünket abban, hogy részünk legyen a KEGYELMI ÚR-JÖVETBEN – ez egy másik fontos adventi jellegzetesség. Ez a hivő lélek folytonos ébersége, várakozása Krisztus lelki eljövetelére. Ugyanis keresztségünktől fogva Krisztus már bennünk él, lakást vett  a lelkünkben – viszont ez főleg bűneink következtében még nem teljes, nem tökéletes – ezért sóvárognunk kell a teljesebb, tökéletesebb Krisztussal való kapcsolatra. Vágyakoznunk kell, magatartásunkkal, tetteinkkel segítenünk kell, hogy egyre teljesebben megszülethessen bennünk. Erről a lelkületről szól a második olvasmány.

·       Így buzdít bennünket szent Pál apostol: „Itt az óra, hogy fölébredjünk az álomból. Üdvösségünk közelebb van mint amikor hivők lettünk. Múlóban az éjszaka, a nappal pedig közel….”

            Innen lépünk át az advent harmadik jellemvonásához az ESZKATALOGIKUS Úrjövethez – vagyis Krisztus második, világvégi eljöveteléhez.
 Ez adventnek jövőbe mutató sajátossága. „Erről szól a felolvasott evangéliumi részlet: „Vigyázzatok  és virrasszatok, mert nem tudjátok, mely napon jön el a ti Uratok.” Krisztus eljött már, de vissza  várjuk. Beteljesedett a várakozás, mégis állandó várakozásban élünk. Üdvösségünket még l  áthatatlanul, és ezer veszély között hordozzuk magunkban. Reményben élünk. Krisztus a világ végén  már nem gyermekként, nem halandó testben jön el, hanem hatalommal és dicsőségben. Advent  sajátossága, sajátos lelkületet és sajátos keresztény magatartást kér tőlünk. Tudatában kell  lennünk saját gyengeségünknek, tudatosítanunk kell magunkban azt, hogy mennyire rászorulunk a  megváltásra.

Bűnös múltunkat Isten irgalmas kezébe kell helyeznünk – hagynunk kell, hogy Isten Szabadítónkká, Megváltónkká legyen.

            Figyelmes, éber várakozással észre kell vennünk, azt, hogy életünknek milyen területeit tartogatjuk fel kizárólag önmagunk számára – melyek életünk elzárt kis szobácskái ahová Krisztust nem akarjuk beengedni.

Tervezzünk, gondolkodjunk, imádkozzunk, hogy az advent folyamán az Úr Jézust teljesen tudjuk beengedni az életünk árnyoldalaiba is, hogy ránk ragyogjon az ő fényessége – amely elvezet oda, hogy átértékelődjön az életünk.

Bárcsak ilyen lélekkel, lelkülettel érkeznénk el adventi zarándok-utunk végén a Karácsony örök öröméhez.