Advent IV vasárnapja C

Gyakran elcsodálkozunk a prófétákon, akik Isten szemével nézték mindazt, ami körülöttük történik és így olyan dolgokról is szólhattak, amelyet még csak csirájában láthattak.

Az Ószövetségi olvasmányban Mikeás próféta jövendöléséről hallhattunk, amely Betlehemről és a benne születendő Megváltóról szól.

„Te, efratai Betlehem, bár a legkisebb vagy Júda nemzetségei között, mégis belőled születik majd, aki uralkodni fog Izrael felett.”

Mind a próféta korában, mind napjainkban Betlehem kis jelentéktelen város a nagy világvárosok mellett. Neve mégis nagyon sokak előtt ismert lett.

Ismerik a zsidók és muzulmánok, mert innen származott Dávid király. Azonban leginkább a Megváltó születése tette ismerté Betlehem városát. Így karácsony körül kicsi és nagy egyaránt emlegeti Betlehem nevét, már csak azért is, mert a karácsonyi ünnepkör legfőbb tartozéka lett a Betlehem-készítés és látogatás.

Mikeás próféciájában sok nyilvánvaló tény szól amellett, hogy a jövendölés Jézus Krisztusban teljesedett be: „származása az ősidőkre nyúlik vissza.” Ez mégsem hat ránk a kényszer elsöprő erejével, hanem teret engednek a hitnek, a szabad döntésnek.

Az evangéliumban Erzsébet is ezért nevezi boldognak Máriát, mert hitt annak beteljesedésében, amit az Úr mondott neki. „Boldog vagy, aki hitted, hogy beteljesedik mindaz, amit az Úr mondott neked.” Ugyanis Mária nem csupán azért boldog, mert édesanya lesz. Boldogságának legfőbb forrása, hogy hitt mindabban, amit az Úr mondott neki.

Milyen szép, hogy meg akarta osztani Erzsébettel a hitnek, ezt a boldogító örömét, ugyanakkor segíteni akart idősebb rokonának. „Az angyali üdvözlet után Mária útra kelt, és a hegyek közé, Júda egyik városába sietett… és köszöntötte Erzsébetet” 

Elérkezett a negyedik adventi vasárnap és egyben már a Karácsony is itt van.

Az ünnepi készületekben sokféle sietést tapasztalunk – eluralkodik bennünk és közöttünk az ünnep előtti feszültség, rohangálás.

Milyen jó lenne, hogyha ebben a sietségben túl látnák önző önmagunkon és másokat is, észrevennénk, akik segítségre szorulnak, vagy csak megértésre, egy jó szóra várnak.

Sietnünk kell, hogy rendbe hozzuk lelki dolgainkat. Azonban ez a sietség nem felgyorsulást jelent, hanem ellenkezőleg megállást, elcsendesedést, önmagunkba tekintést és bűnbánatot.

Igyekeznünk kell, hogy Isten dolgairól, velünk kapcsolatos terveiről beszéljünk elsősorban gyóntatónkkal, lelkivezetőnkkel, de ugyanakkor családtagjainkkal, barátainkkal is. Ezen az úton járva, Máriához hasonlóan mi is jobban megismerhetjük hivatásunkat, feladatainkat.

Hogyha van bennünk lelki készség, külső és benső igyekezet, akkor mi is meg fogjuk tapasztalni azt a boldogságot, amellyel Isten azokat ajándékozza meg, akik hisznek annak a beteljesedésében, amit ő mond.