„Jézus
maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és egyedül velük fölment egy magas
hegyre. Ott elváltozott elôttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a
földön semmiféle kelmefestô nem képes így a ruhát kifehéríteni.”Annyira ünnepélyes az evangélium, hogy önkéntelenül is ráérzünk arra, hogy az apostoloknak rendkívüli élményben volt részük. A három apostol kiváltságos a többiekkel szemben. Most tanúi annak, hogy Jézus emberségén, mintegy ragyogó módon átsüt az ő Istensége. Majd annak is tanúi lesznek, amikor Jézust gyötrődni látják az Olajfák hegyén. Itt nagyon rejtve maradt az isteni mivolta ezért megerősítésre, rendkívüli kegyelmekre volt szűkségük. A Tábor hegyén az Ó-szövetség két nagy alakja Illés és Mózes is tanúskodott Jézus mellette: „Egyszerre megjelent nekik Illés és Mózes, és beszélgettek Jézussal.” Pétert megragadta a pillanat rendkívülisége, szerette volna ezt megőrizni (konzerválni) és mintegy zavarában, azt mondja: ,,Mester! Olyan jó nekünk itt lennünk! Készítsünk három sátrat…Ekkor felhô árnyékolta be ôket, és a felhôbôl szózat hallatszott” A felhő a Szentírásban Isten jelenlétére utaló jel, még inkább a felhőből hangzó szó: ,,Ez az én szeretett Fiam, ôt hallgassátok!'' Az apostolok jól érezték magukat Jézus közösségében. Rendkívüli kegyelmeknek örvendhettek. A Táborhegy azonban csak jel volt a teljességhez hozzá tartozott Jézus halála és feltámadása. Csak ennek fényében értelmezhették helyesen mind azt, amit a Tábor hegyen tapasztaltak.
A táborhegyi jelenet rávezet bennünket arra az igazságra, hogy életünk kiemelkedő pillanataiban, de fájdalmas mélységeiben is velünk van az Isten. Mind az örömeink, mind a fájdalmaink fontosak neki. Ahhoz, azonban hogy ez megélt valóság legyen, számunkra is irányadó, amit az Atya az apostoloknak mondott: ,,Ez az én szeretett Fiam, ôt hallgassátok!''