ApCsel 2,1-11; Zs 103; 1Kor 12,3b-7.12-13; Jn 20,19-23

                                  
Az életről, annak céljáról, feladatairól vallott felfogásunk meghatározza az életvitelünket; Ez megfordítva is igaz, az életvitelünk jelzi, az életről vallott felfogásunkat, azt hogy valójában mit is tartunk fontosnak. A keresztény embert, a Feltámadottba vetett hit mozgatja; a régi és közel múltban a Feltámadott-, élő Krisztussal való kapcsolat sokak életében meghatározó volt; ma is az, és reményeink szerint holnap is az lesz. Azonban tapasztalataink alapján ahhoz gyengének bizonyulunk, hogy csupán önerőből kövessük Őt; ezért van oly nagy szükségünk a Szent Lélekre.

Az apostolok is, megtapasztalták többszörösen, hogy önmagukban, a Szent Lélek ereje nélkül mennyire gyengék, elesettek. Ezért imádkozva gyűltek együtt, a Szűzanyával együtt az utolsó vacsora termében. Az Úr Jézus, az első Pünkösdkor kiárasztotta rájuk a Szentlelket, a Vigasztalót, az Erősség lelkét, hogy tanúságot tehessenek Róla. A változás látványos volt, az addig félénk apostolok most már bátran kiálltak az összegyűlt tömeg elé. Ugyanis a Szentlélek adja meg azt a bátorságot, amelyre mindenkinek szüksége van saját küldetésének terület Az utolsó vacsora terme, vagy ahogyan az evangélium emlegeti „az emeleti terem” Jeruzsálemben, a keresztény Sion hegyén található. A „terem” Márk evangélista házában lehetett. Ideköthető az utolsó vacsora eseménye és a Szentlélek kiáradása Pünkösdkor.

Jeruzsálemi Szent Cirill egy katekézisében (348-ban) szól a Sion hegyén lévő „felső templomról”, amelyet a Szentlélek eljövetele emlékének szenteltek. Kevéssel később pedig Etheria zarándok is említi. A Jeruzsálemet sújtó pusztítások a Sion-templomot sem kímélték. Többszöri lerombolás után a ferencesek építették újjá, ahogyan ma is látható. 1551 óta sajnos nem keresztény kézen van.

Szentföldi zarándoklatunkon némi izgalommal indultunk el a kanyargós utcán, hogy meglátogassuk ezt a számunkra oly kedves helyet. Mivel már nagyon sokan tolongtak a teremben, akik énekeltek, imádkoztak csak hosszabb várakozás után jutottunk be. Amikor végre sikerült belépni igyekeztünk beleélni magunkat azokba a meghatározó eseményekbe, amelyek itt zajlottak.  Szent elődeink lelki nyomán jártunk, valami benső melegség, „misztikus” hangulat telepedett a lelkekbe.  Ez a hely annyira aláhúzza, és igazi tartalommal tölti meg, azt amit szent Ferenc ír az első intelemben:   „az Úrnak híveiben lakozó lelke az, aki veszi az Úr szentséges testét és vérét”.  Ezeken a helyszíneken még jobban érthető az a tény, hogy Szent Ferenc nem tartotta veszteségnek azt, hogy a Názáreti Jézustól hatalmas történelmi távolság választotta el, hiszen Jézus kortársaival azonos feltételek és esélyek vannak adva számára is. Jézus kortársainak is és azoknak is, akik „már csak” az igében és a szentségekben találkozhatnak vele, egyformán szükségük van Isten Lelkére. Amit Krisztustól megtanultak az apostolok, amit elsajátított a Szűzanya és Szent Ferenc azt nekünk is el kell sajátítanunk, mégpedig azt, hogy nem a birtoklással, hanem az adással építhetjük fel személyiségünket. A mai ünnepen kérjük mi is a szent Lelket, hogy erősítsen meg keresztény hivatásunkban, hogy Isten Országában jó gyümölcsöket teremjünk.