Szent
Lukács elbeszéli, hogy Húsvét vasárnap után, negyven nap elteltével, Jézus
összegyűjtötte az apostolokat és felvitte őket egy magas hegyre. Még mindig
értetlenek az apostolok. Azt kérdezik: ,,Uram, talán most állítod
helyre Izrael országát?'' Még
mindig nagyon földhöz kötött a gondolkodásuk, azt remélték, hogy Jézus földi messiási
királyságot alapit.
Azonban szomorúan azt tapasztalták, hogy Jézus elbúcsúzott
tőlük, majd: „a szemük láttára felemelkedett, és felhő takarta el a szemük
elől.” Az apostolok újra nagyon elhagyottnak érezték magukat. Teljesen
megfeledkeztek magukról, nem tudtak továbblépni. Oly annyira, hogy angyal
figyelmeztette őket: ,,Galileai férfiak, miért álltok és néztek az égre? Ez
a Jézus, aki felvétetett mellőletek, úgy jön el ismét, ahogy az égbe felmenni
láttátok.''
Ma nekünk kell Jézus apostolaivá lennünk. Szent Pál
apostol ezt mondja az első olvasmányban:
„Jézus Krisztus Istene, a
dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy
megismerjétek őt. Világosítsa meg lelki szemeteket, hogy tudjátok, milyen
reményre hívott meg titeket.”
A
mai nap szentmiséjében mi is Jézus köré gyűlünk. Azonban nem állhatunk meg
kizárólag az emlékezésnél. Az Egyház ma bennünket is figyelmezet, de épp az
ellenkezőjére, mint amire az angyal figyelmeztette az apostolokat. Míg az
apostolokat arra kellett figyelmezetni, hogy ne álljanak égre meredt szemmel, a
ma emberének épp arra van szüksége, hogy az égre tekintsen. Bennünket ma az a
veszély fenyeget, hogy túlságosan megragadunk a fölieknél, a láthatónál,
anélkül, hogy az odafent valókra is gondolnánk. Nem tehetjük meg, hogy
kizárólag földi célok vezessenek. Keresztényként ma nekünk kell arról
tanúskodnunk, hogy létezik több is, mint a kézzel fogható mindaz, amit magunk
körül látunk. Ma nekünk kell tanúságot tennünk arról, amiről szent Pál beszél,
hogy: „milyen mérhetetlenül nagy az Isten hatalma rajtunk, akik
hiszünk.”