Az élet és lelkiélet összefüggése/ hivatásunk konfrontációja a reális élettel
Egy életformába alapvetően mindenki teljes egyéniségét, személyiségét viszi bele, adja oda Isten formáló kezének. Ugyanakkor az irányultság is világos, kell, hogy legyen - nem élhetünk csupán természetes szinten, életünket a főparancs vonzáskörébe kell beállítanunk: Szeresd Uradat Istenedet...
Aki Krisztus követésére
vállalkozik annál, a lelki életnek magától értetődően elsőbbsége van,
elsőbbsége kellene hogy legyen - Csak a lélek hangján fogjuk
meghallani, és megérteni azt, hogy kik is vagyunk, mi a feladatunk, mit kell
tennünk, javítanunk vagy elhagynunk. Egy készséget kell elsajátítanunk,
hogy keressük Isten akaratát a mindennapokban.
Ez egy figyelmességet jelent a mindennapok követelményei, és egyházunk,
iránymutatásai iránt. Ugyanis mi sajátosan keresztény –életből fakadó
válaszokat kell hogy adjunk az emberiség kérdéseire. Nem bocsátkozhatunk
csupán általánosságokba - vagy nem tehetünk úgy mint a
kisgyerek aki elfelejti, hogy az édesanyja miért küldte, és csak annyit tud
nyökögni, hogy édesanyám azért küldött, hogy ... és tovább nem tudja. Mi sem
állhatunk meg annál, hogy a vallásos életűnk, azt követeli, hogy ....és tovább
nem is jutunk. Nekünk minden élet helyzetben vallásos módon kell viselkednünk,
bármiről is legyen szó - akár munka, akár szórakozás. Nekünk sajátos
mondanivalónk kell, hogy legyen, amely értéket hordoz - és megoldás az élet
nehézségeiben.
Vajon, ha most körül nézünk, és egy keveset gondolkodunk, mi az amire sajátos választ kell adnunk? Természetesen elsősorban a tapasztalatból kell kiindulnunk:
Mélyreható és gyors változásoknak vagyunk a tanúi, vagy éppen szereplői. Olyan változások amelyek az utóbbi időben mentek végbe a világban, környezetűnkben, az egyházban.
Gaudium et Spes
Az Egyházról szóló zsinati dokumentum
9. Mindezek után a mai világ egyszerre mutatkozik hatalmasnak és erőtlennek, képesnek a legjobbak vagy a legrosszabbak megtételére; egyformán nyitva van számára a szabadságra vagy a rabszolgaságra, a fejlődésre vagy a visszaesésre, a testvériségre vagy a gyűlölködésre vezető út. Továbbá az ember ráébred, hogy neki magának kell helyes irányba terelnie azokat az erőket, melyeket ő maga ébresztett föl, s melyek eltiporhatják vagy szolgálhatják. Ezért igazában kérdéseinek tárgya - önmaga.
10. Valójában azok az egyensúlyzavarok, melyektől a mai világ szenved, azzal az alapvetőbb egyensúlyzavarral függenek össze, mely az ember szívében gyökerezik. Magában az emberben ugyanis sok ellentmondó elem küzd egymással. Egyrészt ugyanis mint teremtmény sokszorozottan korlátozottnak, másrészt vágyaiban korlátlannak és egy magasabbrendű életre hivatottnak érzi magát. Sokféle érték vonzza egyszerre, és mindig választani kénytelen közöttük, nem egyről pedig egészen le kell mondania.
Korunk a keresés kora, sokak számára a bizonytalanságé és irányvesztésé (vö. Az Egyház Európában 7), és nem mindenki győzi kivárni a végét. Tudjuk azonban, hogy a gyors és súlyos változások korában aligha lehetnek végleges válaszok. Mire választ találunk, már más a kérdés. Mindez vonzónak tünteti föl azt, ami biztonságot kínál. Viszont zarándok voltunkkal, nem fér össze a megállapodott stagnálás.
Ami például bennünket közvetlenül érint a civil szférából az átmenetinek nevezett időszak, ami nagyon hosszúra sikeredett, az Európai Unió kecsegtető kihívásai- mindezek nem mennek el mellettünk nyomtalanul. Ugyanúgy sajátságosan érint az Egyházi élet, tanítás sokrétűsége. A gazdasági krízis, megélhetési gondok, munkanélküliség, vagy kivándorlás, a hagyományos közösségi életnek a felbomlása, mind - mind olyan tényezők amelynek hatása alól senki nem vonhatja ki magát, kérdések tömkelegét dobja fel, megoldásokat követelnek.
Ugyanis ezek nem valamiféle külső események, amelyek tőlünk függetlenek, hanem létünk értelmét érintik. A látszat társadalma vesz körül minket: képek, megjelenés, külsőségek. Mennyire fontos lett a csomagolás! Ez a kultúra a közvetlen élményre irányul. Nincs idő, hogy mélyre hatoljunk, magasztos értékeket keressünk. Ami elsőre jónak tűnik, az jó. Ez kiváltja az igazság válságát. Mást mondunk-prédikálunk, és mást cselekszünk.
- Nekünk viszont egyeztetnünk kell hitűnket, vallási ismereteinket, tapasztalatainkkal, sajátos hagyományainkkal mindazt ami hatásában érint.
Mindehhez úgy kell viszonyulnunk, hogy szentírási kifejezéssel élve KAIROSZ legyen - vagyis alkalmas idő, amelyben megújul a hivatásunk, erősödik lelki életünk, az Istenbe vetett bizodalmunk.
Kell tudnunk olvasni az idők jeleit, hogy felismerjük az új utakat, amelyen a Lélek akar vezetni, a régi karizmák megvalósítására.
Ezért így imádkozunk add Urunk, hogy beteljesíthessük, amit elkezdettünk (1Cel.92)
Hivatás szerinti életünk sem statikus, egy helyben topogás, hanem folyamat. Ez a hivatás, mindig egy adott kultúra, nép, és régió aktuális helyzetében testesül meg.
Számunkra vitathatatlan és tagadhatatlan kötődésünk ahhoz a környezethez, amelyben születtünk, felnevelkedtünk. Van egy származásunk, kultúránk, amelyet nem mi választottunk magunknak, hanem örököltünk. És mint drága, ránk hagyományozott örökséget minden erőnkkel meg kell őriznünk, sőt fejleszteni kötelességűnk.
Állandóan szükségünk van a megvilágosodásra és a kegyelemre. Olyan úton járunk amely elkezdődött ugyan de nem teljesedett be.
Az evangélium, az egyház parancsai egy élettervet állítanak elénk. Ez egy irányvonal, nyom amelyet követnünk kell. Természetesen igényli a mérlegelést képességét és az aktív részvételt. Vagyis nem betű szerinti, hanem lélek szerinti betartásról van szó, amelyet egyéni életünkbe építünk bele.
Vallásos légkörében kereshetjük közösen az utat, a feleleteket azokra a kérdésekre amelyek bennünk élnek - vagy éppen mások tesznek fel nekünk - és amelyeket nem hagyhatunk megfelelő válasz nélkül - mert keresztény életűnk tartása, értékessége függ ettől.
Nyitott, dinamikus egyházképet kell bemutatnunk a világnak. Az Egyház maga hivatás léténél fogva, szentség amely kegyelmet közvetít. Ezért együttmûködik a hivatások születésében. Szolgálnunk kell, hogy az Egyház egy hatékonyabb szentséggé legyen. Az Egyház tulajdonképpen nem a Mennyország kis sarkocskája a földön, hanem megtérésre szorul, ugyanakkor közösség is. Az egyházban ismerjük meg, és ismertetjük Krisztust, aki életünk terve. Azért kell közelednünk egymáshoz, hogy segítsünk Isten mellett dönteni.
A lényeg keresése – miközben azt mondjuk, hogy ez se az se tartozik a lényeghez – olyan mint a hagyma fejtegetése – a végén semmi nem marad a kezünkben.
A deszakralizáció áldozatává válásának egyik további tényezője, hogy az “Isten-kérdést” univerzálissá tették. Ezt nevezzük “univerzális vallásosságnak” Itt nem teo-centrikusságról van szó, hanem ego-centrikusságról.
- Itt a “tolerancia” a legmagasabb érték. Azonban ez a fajta tolerancia relativizálja, elcsökevényesíti a személyes meggyőződés horderejét. (New Age befolyásoló jelensége)
“A tolerancia, mint alapvető etikai bealítottság, oda vezet, hogy már nincs olyan igazság, vagy érték, amelyért érdemes lenne feláldozni életünket.”(Appleyard)
Ebben a mentalitásban és hozzáállásban egyszerre több minden is igaz lehet – még ha összeütközés is van közöttük.
“Ha az ember nem kockáztat semmit eszméiért, akkor vagy az eszmék nem érnek semmit, vagy az ember.” Platon - Valerio Albisetti – Hogyan legyünk boldogok - mottó
Szent Ferenc határozottan meg volt győződve, hogy ő példát kell, hogy adjon a testvéreknek.
2 Cel.78 “Az alamizsnaadásban inkább a lelkek hasznát, semmint a testnek nyújtott segítséget tekintette a szent, és az adásban és elfogadásban egyaránt magát állította követendő példaként a többiek elé.”
“Én vagyok a te Breviáriumod.”
A személyes
tanúságtétel nagyon fontos.
“Én vagyok az út, igazság, élet.”
A tolerancia határai. A toleranciát nem szabad azonosítani az álláspont-nélküliséggel, de nem is pragmatikus taktikázás. A tolerancia megőrzi a bátorságot a szeretetteljes ellentmondáshoz, a testvéri intelemhez, akkor is, ha nyilvánvaló türelmetlenséggel vagy törvényszegéssel találkozik. De ez az ellenállás sohasem az utolsó szó, hanem megmarad a kéznyújtás a békülékenységre. Az embernek meg kell tanulnia a konfliktusok vállalását anélkül, hogy megsebezné a másikat.
Az ellenállás akkor is kötelező, amikor az egyéni lelkiismeret szabadságát
kell megôrizni. Senki sem eszköz a felebarát kezében. A tolerancia nem lehet az
önbecsülés kárára, mert mindig kétoldalú. Ennek a lelkületnek drámai próbaköve
az olyan szituáció, amiben ellentétes felfogásoknak kell egy cél szolgálatában
együttműködniük.
Keresztény szellemiség lexikona Klaus Demmer
Rossz lenne, ha csökkenne bennünk a meggyőződés ereje és a tenni akarás
vágya.