7 évközi hét

Az ismerős közmondás szerint, ki mint él úgy ítél. Az ellenség szó hallatára mindenki, a maga módján reagál. Van, aki rögtön a támadásra gondol, és ökölbe szorult kézzel, villámgyorsan lehetőségek sorozatán gondolkodik, hogy mit is lehetne tenni. Másnak a védekezés jut eszébe,  az okos elhárítás, vagy éppen a tagadás. Sajnos nem elméleti dologról van szó, hisz a híradások hemzsegnek a háborús eseményektől, mindennapi életünket sokszor megkeserítik azok, akik ellenünkre vannak. Valljuk be őszintén, hogy ilyen háttérrel szinte idegenként hangzik, amikor a mai vasárnapi szentírási szakaszok erőszakmentességről szólnak

            Az Ószövetség egyik emlékezetes története vezeti be az evangélium mondanivalóját. A Kr.e-i X században történt, amikor Saul volt Izrael királya, azonban Dávid ügyesebbnek bizonyult a csatákban. Egyre közkedveltebb lett, ezért Saul hatalmát féltve üldözni kezdte Dávidot. Egyik éjszaka Dávidnak módjában állott volna bosszút állni, mégsem tette, mert a királyban az Úr felkentjét tisztelte. Nem emelt kezet arra, akinek Istentől volt hatalma. Istenre hagyatkozó magatartással meg volt győződve, hogy nem saját kezűleg kell igazságot keresnie, mert: „az Úr mindenkinek megfizet igazságosságában és hűségében”

            Ez már az Újszövetség lelkülethez vezet bennünket.

Szent Pál apostol arról beszél a szentleckében, hogy annak ellenére, hogy nagyon földies módon élünk, cselekszünk, mégis a valósághoz hozzátartozik, hogy lelkileg Krisztusba oldtunk. Így mi vagyunk az evangéliumban felolvasott hegyi beszéd címzettjei. „Nektek akik hallgattok engem, ezt mondom: Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket..”  Jézus szándékosan kiélezi a dolgokat, hogy felrázzon bennünket hétköznapi tespedtségünkből. Hősiességre szólító mondásai önvizsgálat tárgyává lesznek, ami segít eldöntenünk, hogy milyen lelkülettel élünk. Régi ferences prédikátorok kedvelt szónoki fogása volt, hogy felszólították a híveket, hogy mondják el közösen a Miatyánkot. Amikor ahhoz a részhez értek, hogy bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, bele harsogtak az imádkozó tömegbe, hogy ne, ne vonjatok átkot a fejetekre inkább álljatok meg, gondoljátok végig, és ha valóban kész vagytok megbocsátani, csak akkor mondjátok tovább. Mert valóban csak akkor remélhetünk bocsánatot, ha mi is megbocsátunk. Az igazságosság alapján állva is ez a méltányos. Vagy erre is alkalmazni akarjuk a mondást, meghalt Mátyás király, meghalt az igazság? Naponta mondjuk a Miatyánkot. Jó lenne, ha érzületben, értékvitelben is hozzá igazodnánk. Tőlünk is függ, hogy ember arcubb lesz-e a világ. Először a lelkek benső békéje kell, hogy megvalósuljon.

A Katolikus Egyház új Katekizmusa az imádságról szóló részben tárgyalja az ellenünk vétőknek szóló megbocsátást: „A keresztény ima elmegy egészen odáig, hogy megbocsát az ellenségnek. Átalakítja a tanítványt és Mesteréhez formálja. A megbocsátás, a keresztény ima csúcspontja arról is tanúskodik, hogy a mi világunkban a szeretet erősebb, mint a bűn” (2844). Assziszi szent Ferenc erről így énekel a Naphimuszban:

„ Áldjon, Uram téged minden ember, ki szerelmedért, másnak megbocsát. És aki tűr gyötrelmet és nyavalyát. Boldogok, kik tűrnek békességgel, mert tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.”