VI évközi vasárnap

Személyiségünk legmélyébe, sejtjeinkbe íródott a boldogság utáni vágy. Erre irányul nagyon sok erőfeszítésünk, keresésünk. Vannak, akik megelégszenek a kézzelfoghatóval, nem jutnak tovább a felszínnél, és nem érdekli őket a valóság mélyebb arculata. A keresztény ember azonban nem áll meg a külső dolgok szemlélésénél, számunkra a valóság nem egyenlő az érzékelhetővel. Nem mindegy, hogy miben látjuk, miben találjuk meg a biztonságunkat, a vágyott boldogságot.

 Az Ószövetségi olvasmányban Jeremiás próféta néhány, szép és kifejező hasonlat segítségével ír erről.

A pusztában elszáradó cserjéhez hasonlítja azt, aki kizárólag „emberben bízik, aki halandóra támaszkodik és akinek szíve elfordul az Úrtól.” Azonban áldottnak nevezi azt, aki képes mélyebb összefüggésekben látni a dolgokat. „Az aki az Úrban bízik, az akinek az Úrban van reménye, olyan mint a víz mellé ültetett fa…Szárazság idején sem kell aggódnia, akkor sem szűnik meg gyümölcsöt teremni.”

Az evangélium mintha az Ó-szövetségi olvasmány a folytatása lenne. Boldognak nevezi azokat, akik Istenre alapozva élnek. Akik szegények, akik éheznek, akik sírnak, akiket vallásos életük miatt gúnyolnak. „Örüljetek azon a napon és vigadjatok, mert íme, nagy a ti jutalmatok a mennyben!”

Ugyanakkor, az Úr Jézus négy jajt kiált azokra, akik nem látnak túl önző énjükön, és önmaguk körül forognak. Ennek a célja, hogy ne vegyük túl könnyen, azt hogy ki tartozik. és tartozhat Isten országához. A meghíváson túl mindez döntés, hozzáállás, erőfeszítés kérdése is.

Fontos, hogy mindezt, mi is lelkiismeret vizsgálatunk tárgyává tegyük.

 A szent leckében, evangéliumi alapokon állva Szent Pál apostol még jobban kibontja és kitágítja a boldogság irányát. Arról ír, hogy a boldogságunk nem választható el Jézus személyétől. „Ha Krisztus nem támadt fel semmit sem ér a ti hitetek. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, szánalomra méltóbbak vagyunk minden más embernél.” Krisztus, feltámadásával tehát az örök élet dimenzióira tágítja a boldogság keresésünket. Nem elég kizárólag erre a földi életre korlátozódva reménykedni Krisztusban. Földi életünk az örök életbe kell, hogy torkoljon, ennek pedig a Feltámadott Krisztus a záloga.

 Ehhez kapcsolódik, amit XVI Bendek pápa, február 11-én, csütörtökön a betegek világnapja alkalmából mondott szentbeszédében fejtett ki:

            „A keresztények olyan örömben élnek, amely nem feledkezik meg a szenvedésről, sőt megérti azt. A betegek és minden szenvedő az egyházban nemcsak a különleges figyelem címzettjei, hanem a hit és remény zarándokútjának főszereplői, tanúi a szeretet csodáinak, a húsvéti örömnek, amely a keresztből és Krisztus Feltámadásából fakad.” Ugyanakkor a papi évre való tekintettel a Szentatya hangsúlyozta a betegek és a papok közötti kapcsolatot. Egyfajta „evangéliumi cinkosságról”, szövetségről van szó. A beteg hívja a papot, a papoknak pedig rá kell mutatniuk a Feltámadt Krisztus és a Szentlélek jelenlétére és működésére a betegség tapasztalatában.