Nagyböjt 4. vasárnapja

Az aki úgy találja, hogy eljátszotta az életét és kiégett, kiút nélkül a semmibe mered, lehetetlennek tartja, hogy számára olyan lehetőség nyíljon, hogy olyan ünnep érkezzen, amely élete útját a halálból, az életre fordítja.

Aki viszont igaznak, jónak tartja önmagát, az elhatárolja magát azoktól, akiknek életmódja kétes. Lehetetlennek tartja, hogy velük közösön ünnepeljen, semmilyen szempontból nem vállal közösséget azokkal, akiket bűnösnek kiáltott ki.

A mai nagyböjti Vasárnap evangéliumi részlete e kétféle típusról szól, egy atyáról, és két egymástól merőben különböző fiáról, akiknek ünnepet rendez.

A kisebbik fiú, elszántan és követelőzve kikérte az atyai örökséget, egy szabadabb, változatosabb élet reményében. Már itt a példabeszéd kezdetén szembeötlik az atya páratlan jósága - korholó, feddő szavak nélkül, hagyja, hogy fia elmenjen. Akár gyengeségnek, vagy felelőtlenségnek is tűnhetne ez a magatartás, ha nem várná vissza aggódó szeretettel az ő tékozló fiát. A fiatalabb fiú a perc emberévé vált - tékozolja az atyai örökséget, számolatlanul költi bármire. Emiatt jutott koldusbotra, kiszolgáltatott sorba. Végül is arra fanyalodott, hogy a legmegvetettebb munkát is elvállalja - a zsidóknál tisztátalan állatnak számított disznókat őrzi. Ebben az állapotában döbbent rá arra, hogy a szabadságát szolgasággal váltotta fel, mert atyja házában még a szolgáknak is jobb soruk van. És így született meg a döntés felkelek, és atyámhoz megyek. Úgy tért magához, mintha álomból ébredne. Az esztelenség világából ráébred a valóságra, amely gyötrő és megalázó számára, mégis felsejlik egy remény, az atyai ház melege.
És most bontakozik ki az atya szívének gazdagsága. Ő mindig várta, hogy fia visszatér. Úgy látszik, mintha mindig a kapuban állt volna, hogy a messzeséget fürkéssze. Amikor fiát felbukkanni látta, a szánalom és öröm érzése töltötte el a lelkét. Nem törődött az atyai méltóságával, szalad, hogy minél hamarabb találkozzon fiával. Nem magával, vagy saját jó hírével törődik, hanem a fiával. A fia elment tőle, de ő sose veszítette el a fiát, szívével-lelkével sosem vált el, nem távolodott el tőle. Így nem esett nehezére átölelni, gyűrűt húzni az ujjára, és megcsókolni. Nem béres, nem szolga, hanem fia. Visszahelyeződött abba az eredeti méltóságba, amit elveszített.

A visszatérés örömét nagy lakomával ülik meg. A hízott borjú ellensúlyozza azt az éhséget, amit a fiúnak az otthontól távol el kellett szenvednie. Az ünnepet az elsőszülött hazaérkezése zavarta meg. Egész más lelkülettel közeledik az eseményekhez, testvéréhez, mint az atyja. Nagyon szűkkeblű, és irigykedve tekintett az ünnepei lakomára. Pedig apja őt is megelőzte. Kiment és bátorította, azt szeretné, hogy osztozzon az örömben, de az idősebbik fia nem képes erre, nem értett egyet az atyja túláradó jóságával.
Olyan határtalan és példátlan jósággal találkozunk az atyában, hogy könnyen rájövünk a példabeszéd a mennyei Atya, az Úr Jézus nagylelkűségét mutatja be a bűnös iránt. Egyedül Isten az, aki nem tesz szemrehányást, aki átölel és bármikor hajlandó a kegyelem ruhájába öltöztetni bennünket.
Ha bűnös magatartásommal tékozoltam volna lelkem kincseit, Isten megbocsátó jósága számomra is nyitva áll, hisz Istennél mindig van kiút, van újabb lehetőség, nincs olyan életállapot, amelybe ne tudna reményt önteni.

Viszont az idősebb fiú sem lehetek, aki irigyli Isten jóságát, azokkal szemben, akik készek visszatérni az Atyai házba.

Ezen a mai nagyböjti vasárnapon kérjem Isten irgalmát és adjunk hálát az o határtalan jóságáért, amellyel mindig hazavár, és ünnepi asztalt készít minden szentmisében.