IV- évközi vasárnap A

Az éhség, a nyugtalanság számtalan formája kíséri életünket. Nem kell túl sokat gondolkodnunk ahhoz, hogy olyan dolgokat találjunk, amelyek hiányérzetet keltenek bennünk, amelyek veszélyeztetik létünket. Először is ismert tény, hogy nagy tömegek éheznek, mert szegények. Megdöbbenve vesszük tudomásul az éhezők számáról szóló tudósításokat, amelyek százmilliós nagyságrendűek. Nemcsak távoli országokban élnek, hanem itt vannak a mi szomszédunkban, ismerőseink között is, hazánkban is élnek éhező szegények.

Vannak azután olyan emberek, akiket másfajta nyugtalanító érzés terhel. Ők nem a hiánytól szenvednek, hanem a mindig nagyobb bőség után vágyakoznak. A kielégülést, a megnyugvást pénzben, a gazdagságban keresik.

 Egészen más természetű éhség, de ugyancsak nehéz elviselni és szintén sokan szenvednek miatta, amelyet a szeretetre, a jó szóra éhező ember tapasztal.

Mivel örök emberi problémákról van szó, már az Ó-szövetség is kereste miként oldható meg mindez, mi az ami megnyugvást hozhat a szűkséget szenvedő számára. A talált válasz, a felkínált megoldás, alapjaiban készítette elő, az evangélium üzenetét.

Szofoniás próféta így fogalmaz: „keressétek az Urat, ti szegényei a földnek”… „Meghagyom közöttetek a szegényeket az alázatosokat, akik az Úr nevében reménykednek.”

Ezek a prófétai szavak a lényeget mutatják fel, éhségben, szükségben, nyugtalanságban a megoldás nem a magunk ügyességétől függ, nem a magunk erőfeszítése hoz megoldást, a helyes irány ha az Urat keressük.

Jézus nagy bölcsességgel, lelki gazdagsággal közelíti meg a boldogságkeresésnek, a kiszolgáltatottságnak a tárgykörét. Tanítása teljes szépségében és mélységében mutatkozik meg a nyolc boldogságról szóló evangéliumi részben.

Miután Keresztelő János elhallgatott, Jézus vette át a szót, de sokkal erőteljesebben, nagyobb tekintéllyel. Fölment egy hegyre, és leült, majd tanítani kezdett. A Szentírás lényeges tanítása mindig hegyen hangzik el, így a boldogságról szóló rész is. Jézus mesterként ül le tanítani, a tanítványok pedig engedelmesen a lábához telepedve hallgatták.

Mennyire közelinek és mégis távolinak találjuk ezeket a boldogságokat. Mi máshoz vagyunk szokva, nekünk más tapasztalataink vannak, számunkra mintha idegen lenne ez az út.

Ha megkérdezzük, hogy ki miben látja a boldogság titkát, nagyon sok fajta választ kapunk - attól függően, hogy kiben milyen fajta éhség feszül. Az mégsem jutna eszünkbe, hogy boldognak mondjuk a szegényt, a sírót, az éhezőt. És valóban önmagában miért is lenne boldog a szegény, a síró, az irgalmas, vagy az, akit üldöznek. Ha nincs remény arra, hogy megszűnik az éhség, ha nincs kilátás a vigasztalásra, ha állandónak bizonyulna az üldözött állapot, akkor valóban, nem létezővé foszlik szét a boldogság.

            Az Istenben bízó szegénynek Isten a gazdagsága, a sírónak van vigasztalása, az igazságra éhező talál igazságot, és az üldözőnek Isten a védelmezője. Így az alap lesz a fontos, az irány amerre az életünk tart, a forrás ahonnan táplálkozunk. Ez szent Pál apostol tapasztalata is - „Testvérek gondoljatok csak meghívástokra... Isten azt választotta ki, ami a világ szemében balga... „Aki dicsekszik az Úrban dicsekedjék.”

Csak azzal szoktunk dicsekedni, ami erős oldalunk, ami bizonyosságunk. Íme jó lehetőség szembe néznünk önmagunkkal, hogy miben találjuk meg életünk erejét, hogy kiben találunk erőt és vigaszt. Egyedül csak Isten ereje lehet dicsekvésünk tárgya, a többi mind mulandó, és értéktelen hozzá viszonyítva. Kizárólag Isten vigasza hatékony, az ő védelme biztonságos, minden más csak ebből fakadhat.