Nagyböjt IV vasárnap

Mindannyian tapasztalatból tudjuk, hogy mit jelent reggelente, még félig- meddig álmosan nekifogni a napi feladatoknak. Csak fokozatosan jut el a tudatunkig, hogy mi vár ránk, de a tennivalók máris sürgetnek. Nagyböjt negyedik vasárnapján, szent Pál apostolnak az efezusi hívekhez irt levele, talán hasonló tapasztalatból kiindulva így fogalmaz: „ébredj, ki alszol… és Krisztus rád ragyog!” 

Sürgető felszólítás, hisz a nagyböjt ideje fokozott éberséget igényel. Már a nagyböjt negyedig vasárnapja van, hogyha ellankadtunk volna a lelki törekvésben, vagy még nem indultunk el, még mindig van rá lehetőség.

Az evangéliumi esemény megerősít ebben bennünket, hisz a vakon született meggyógyítása szép példája annak, hogy mennyire gyógyító az Úr Jézussal való találkozás. Ennek a vaknak az élete születésétől fogva sötétségben telt. Teljesen kilátástalannak tűnt a helyzete, még reménye sem lehetett arra, hogy valamikor látni fog. Évek óta eljárt a templomba koldulni. Ugyanabban a szürke egyformaságban telhettek a napjai. Azonban egy váratlan esemény – az Úr Jézussal való találkozás teljesen megváltoztatta az életét. Az élet Ura, meggyógyította és visszakapta a látását. Nagyon váratlanul érhette az esemény, mert a zsidó főpapok faggatózására, hogy mi történt vele, csak annyit mond: „egyet tudok, vak voltam, most pedig látok.” A Jézussal való találkozásban a lehető legtöbbet kapta vissza, a fizikai látását, de a hite, a lelki látása lassabban gyógyul. A Jézusba vetett bizalma még ingatag, és sajnos ebben a környezete sem támogatta. A szülei magára hagyták, a szomszédok kételkedtek a gyógyulásában, a vallási vezetők olyan Istenről beszéltek neki, akivel ő nem találkozott, és nem hasonlított ahhoz, amit tapasztalt.

Néha bennünket is megérint a kegyelem fénye és gyógyító ereje. Most a nagyböjti időben talán világosabban látjuk, hogy mit kíván tőlünk a vallásos élet, talán érthetőbb, hogy mit kell tennünk lelki haladásunk érdekében. Hogyha olyan környezetben élünk, mások támogatására is számíthatunk, de az is lehet, hogy sokkminden akadályoz az Isten fele vezető utunkon. Így könnyen találunk kibúvót, azt állítva, hogy az életkörülményeink nem kedveznek a lelki előrehaladásunknak.

Az is előfordulhat, hogy kétségbe vonják a jó szándékunkat, és félre magyarázzák a törekvésünket. Netán az istenképünk, az Istenről alkotott felfogásunk különbözik a nagy többségtől.

Minden kifogásunk, védekezésünk, vagy éppen elért eredményünk ellenére minket is érint az, amit a vakon született kérdez az írástudóktól: „tanítványai akartok ti is lenni? Ugyanis nincs olyan élethelyzet, vagy életkörülmény, amelyben ne lenne szükségünk a Jézussal való találkozásra. Sose mondhatjuk elbizakodottan, hogy mi annyira világosan látunk az életben, hogy nincs szükségünk a Krisztus által hozott világosságra. Mennyire lesújtó Jézusnak a farizeusokkal folytatott párbeszéde, amikor azt kérdik: „csak nem vagyunk mi is vakok?” Jézus pedig rájuk pirit: „ti azt mondjátok, hogy láttok, ezért megmarad a bűnötök.”

Így hát nekünk is Jézustól kell várnunk, és tőle kell kérnünk hogy jól, és helyesen lássunk. Hogy meglássuk azt, ha kevés bennünk az alázat, vagy netán túlságosan földhöz ragadt a gondolkodásunk. Jó lenne észre vennünk, hogyha elhanyagoljuk a vallásos élet dolgait, a lelki életet, vagy felfigyelhetnénk arra, hogyha túl keveset teszünk mások szolgálatára, és csak magunkkal törődünk.

Sokmindet észre kellene vennünk, ezért gyakran kellene így imádkoznunk: Uram add, hogy lássak!