Hogyha valakit meg szeretnénk ismerni, az a legjobb, hogyha őt magát kérjük meg, hogy beszéljen magáról. Ha egy idegen kopog be hozzánk, előbb bemutatkozik és elmondja, hogy mit akar. Különben nem biztos, hogy bebocsátást nyer.

Az égő csipkebokorban valahogy hasonló módon mutatkozik be Isten, Mózesnek az Ó-szövetségi olvasmányban. Arra a kérdésre, hogy ki vagy te, Isten így felel: „Én vagyok, aki vagyok.” Furcsának és szokatlannak tűnik a válasz. Mintha visszautasítás lenne, pedig nem az. Csupán a keleti gondolkodásmód szerint közli Isten magáról, hogy Ő az, aki létezik, aki van. A léte sosem kezdődött, nem is lesz vége. Minden, ami létezik, csak azért lehet, mert Isten van. Mi magunk is Isten akaratából vagyunk. Isten azonban nem csak létet, hanem feladatot is ad az embernek, mint Mózesnek, akit meghívott, hogy evezesse ki népét a rabszolgaságból. Ennek feltétele volt, amelyet Mózesnek teljesítenie kellett. „Húzd le sarudat”, hangzott el Isten részéről, amit Mózes készségesen meg is tett.

A nagyböjti szent időre alkalmazva, számunkra ez a felszólítás azt jelenti, hogy mi is csak úgy közeledhetünk Istenhez, a megváltás ünnepéhez, hogyha lehúzzuk a sarunkat, hogyha igyekszünk levetni régi énünket, bűneinket, rossz szokásainkat.

Erre biztat az evangéliumi részlet is. Jézus időszerű híreket használ fel arra, hogy megfelelő magatartásra nevelje a hallgatóságát és bennünket is. Hírül vitték, hogy Pilátus többeket meggyilkoltatott. Egy másik hír, hogy egy leomló torony többeket maga alá temetett. Valószínű azt várták Jézustól, hogy mondjon ítéletet ezekről a porul járt emberekről, vagy legalább sejtetni engedi, hogy milyen bűnt követtek el, amiért ilyen sorsra jutottak. Jézus azonban váratlan fordulattal más irányba tereli a beszéd fonalát. Ők sem voltak bűnösebbek, mint a jelen levő hallgatók. Így hát az ő esetük inkább bűnbánatra kellene, hogy hangoljon, hisz hasonló dolog bárkivel megtörténhet.

Gyümölcsöt kell teremni, különben a terméketlen gyümölcsfa sorsa vár. Milyen jó, hogy a példa, Isten irgalmára is utal, mert végül is kinek nincs javítani valója?

Szent Pál is erre figyelmeztet: „aki áll, vigyázzon, hogy el ne essen.” Nem gondolhatjuk azt, hogy saját önerőnkből állunk. Senki nincs olyan biztonságban, hogy bármelyik pillanatba el ne eshetne. A nagyböjtre gondolva, lehet, hogy kevésbé szigorú a nagyböjtünk, mint nagyszüleinké. Mégsem jelenti azt, hogy bármit elolvashatnánk, válogatás nélkül bármit megnézhetnénk, -bármit meghallgathatnánk, vagy bármilyen társaságba eljárhatnánk, anélkül hogy törődnénk a lelki kárral, amelynek ki vagyunk téve. Különösen most a nagyböjti időben legyen józan megfontolásunk tárgya az életvitelünk. Dolgozzunk kitartóan azon, hogy józan, lemondani tudó lelkületet alakítsunk ki magunkban, hogy naponként felismerhessük Isten velünk kapcsolatos tervét és azt nagylelkűen meg is valósítsuk.