Évközi 31. vasárnap

Hogyha valaki azt kérdezné tőlünk, hogy mi a legfontosabb az ember életében, nagyon sokféle választ adnánk. Többek között az sem mindegy, hogy hol hangzik el a kérdés, üzletben, szórakozó helyen, bankban. Ugyanis ennek függvényében más és más lesz a válasz. Egy üzletben talán van, aki azt mondja, hogy ez, vagy az az árú a legfontosabb. Szórakozó helyen, hogy az ember jól érezze magát. Bankban legtöbben a pénzre tippelnének.

Azonban mégsem lehet ennyire relatív, változó minden kell lennie egy összefoglaló nagyon fontos dolognak, ami segít eligazítani.

Ezt kereste, kérdezte az evangéliumban a törvénytudó, hisz adva volt 613 előírás, amiből 284 parancs volt, és 365 tilalom.

Jézus a főparanccsal válaszolt. ,,Az összes parancs közül a legelső ez: ,,Halld, Izrael! A mi Urunk, Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!'' Ez az első parancsolat [MTörv 6,4-5]. A második hasonló ehhez: ,,Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!'' [Lev 19,18]. Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.''

Mi az újdonság? Szerepelt az Ó-szövetségben is.

„Halld Izrael: az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből. Legyenek a szívedben ezek az igék, amelyeket ma megparancsolok neked!” Máshol pedig szerepel az embertárs iránti szeretet parancsa is. Igaz, hogy az Ó-szövetség ezt nem terjesztette ki mindenkire, csak a választott népen belül volt érvényes.

Az összekapcsolás az újdonság.

Szeretni: Istent, önmagunkat, embertársunkat. Ez a legfontosabb, ami minden más meg kell, hogy előzzön. Istennek a fő hely jár ki az életünkben. Nem szorulhat csupán másodlagos szerepbe. Azonban az embertársunk iránti szeretet mutatja meg, hogy mennyire gyakorlatias a vallásosságunk.

Kis felmérést végeztem egy csoporttal, hogy kimutassam egy nap 24 órájából mennyi időt, fordítanak Istenre, embertársukra és önmagukra. Legtöbbjüknél nagyon pontosan egyezett az Istenre és embertársa fordított idő. Ezt bárki megteheti önmaga életében, és lemérheti, mert valójában amennyire szeretjük embertársunkat és önmagunkat, annyira szeretjük Isten és nem jobban.

Borromeo szent Károly Milánó érsekeként az 1567. évi pestis idején, amikor a város vezetői valamennyien elmenekültek, ő hősies önfeláldozással állt helyt a vész sújtotta városban, és ápolta a betegeket. Minden vagyonát az ínséget szenvedőkre költötte, és ahol orvossággal már nem tudott segíteni, vigaszt öntött a lelkekbe.

Papjainak gondját viselte. Hatalmas egyházmegyéjét háromszor látogatta végig. Bár az egyházi és világi vezetők barátságukkal tüntették ki, megőrizte alázatát, a szegények szerető atyja maradt. Előkelő kapcsolatait sohasem használta fel családi vagy baráti érdekek előmozdítására, csupán a lelkek és Isten Országának előmenetelére.

Néri szent Fülöp, látva ezt a fáradhatatlan munkásságot így kiáltott fel: „ ezt az embert vasból gyúrták.” Nekünk is ennek a sodrásába kellene beállnunk.