Évközi 30 vasárnap

A mai olvasmányok az Isten szolgálatára-, főként az imádságra irányítják a figyelműnket. Az első olvasmányt Sirák Fiának könyvéből olvastuk, amelyben többek között elhangzott ez a mondat: „Aki szívből szolgálja, azt elfogadja az Úr, az ilyenek imádsága a felhőkig hatol.” Ez azt jelenti, hogy Istent teljes odaadottsággal, benső hozzáállással, szívből kell szolgálnunk.

A fentebb idézett szentírási mondat vezet át az evangélium tanításához. A példabeszéd két szereplője a farizeus és a vámos. Két egymástól eltérő társadalmi réteget képviselnek. Most az egyetlen közös pont, hogy mindketten felmentek a templomba imádkozni.

          A farizeus az imádságában, kérkedve felsorolta mindazt, amit tett: kétszer böjtölt hetente (pedig a Törvény csak egyszeri önmegtartóztatást írt elő), s ugyanígy a tizedből is többet adott, mint ami kötelező.

A vámos, aki egyébként közönséges tolvaj volt, hiszen a rómaiak amúgy is magas vámját bérbe véve, azt még meg is toldotta a saját hasznára, megállt Isten előtt és csak ennyit tudott mondani: "Istenem, légy irgalmas nekem bűnösnek!"

Jézus részéről a vámos részesült elismerésben: „Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem.”

Talán a farizeusnak is vámossá kellett volna lennie? Nem. Akkor hol hibázott?

Ott, hogy az imájából kimaradt a szíve. Csak a tetteire hivatkozott, azt gondolta, hogy neki nincs kérni valója az Úrtól! Kizárólag dicsekedni tudott. A mondanivalóját mai kifejezésekkel talán így adhatnák vissza: "nézd Uram én mi mindent letettem az asztalra, milyen sokat teljesítettem, érdemeim vannak, ezt neked is el kell ismerned.".

A másik pont ahol hibázott a farizeus az volt, hogy szívtelenül ÖSSZEHASONLÍTOTTA MAGÁT MÁSOKKAL, hogy az érdemei még jobban felnagyíthassa: "Én nem vagyok olyan, mint a többek, nem lopok, csalok, hazudok, stb." Magatartása ebben a példabeszédben ezt fejezi ki: "Tulajdonképpen én magam üdvözítem magamat a tetteim által. Elég vagyok önmagamnak".

          A vámos nem hasonlította magát senkihez, egyszerűen beismerte a bűnösségét és irgalmat kért az Úrtól. Jézus ezt a magatartást szívből jövő gesztusként értékelte, mert őszinte Isten-keresésből fakadt. A farizeus imája tükör volt, amiben önmagát szemlélte, a vámos imája viszont ablakot nyitott Isten felé és találkozott is vele.

Nagyon találó Szent Pál példája, a második olvasmányban.  Élete első szakaszában derék farizeus volt, jól teljesített. Azonban, amikor Isten lehajolt hozzá a damaszkuszi úton, elfogadta a felkínált kegyelmet s ezután már nem saját tetteiben bízott, hanem az Úrra hagyatkozott.  "Az Úr mellém állt és erőt adott nekem". Pál amikor Timóteusnak ezt a levelet írta, börtönben volt és várta a halált: "Engem ugyanis már kiöntenek mint italáldozatot, elköltözésem ideje közel van". Ennek ellenére az Apostol nem panaszkodott, hanem a végső pillanatig áldozat akart lenni, aki Jézus áldozatával egyesíti a sajátját.

          A fentiek tanulságaként tartozzunk mi is azok közé, akik imáinkban szívesen, és őszintén állunk az Úr elé. A keresésünk irányuljon Istenre, abban a biztos tudatban, hogy csak tőle nyerhetünk erőt és kegyelmet a mindennapi keresztény életünkhöz, hogy üdvösségre jussunk.