2 évközi vasárnap C

A keresztény ember egyik jellemző vonása, hogy bizalommal néz a jövőre. Reményünk alapja Isten ajándékozó jósága, amely minden várakozást felülmúl, ez tükröződik a Szentírás lapjain.

Ó-szövetségi olvasmányban, Izaiás próféta a fogságból hazatérő népet vigasztalja. A babiloni fogságból való szabadulás után (Kr.e. 538) a hazatérőkre nagy ínség várt, a kezdet nagyon nehéz volt. Mi segíthetett? Hol maradt az ígért dicső üdvösség? Izaiás tudja, hogy egyedül a hit válaszolhat ezekre a kérdésekre. A válasz pedig: a remény! A próféta nem hallgathat, nagy szavakat és neveket keres, hogy kifejezze: Isten szereti Jeruzsálemet, a várost és népét, hogy ez a szeretet a fô isteni ajándék és a jövô boldogságának záloga. Mindezt a mennyegző hasonlatával, a vőlegény és a menyasszony szeretetével jelzi, fejezi ki. „Nem hívnak többé Elhagyottnak…hanem így neveznek „Gyönyörűségem” és országodat „Mennyasszony”

Az evangélium is használja a menyegző hasonlatát. A Kánai menyegzőn tette Jézus első csodáját. Amikor valamit elkezdünk, amikor valamiből megszületik az első, annak mindig nagy jelentősége van életünkben. Fontos az első szó, amit a beszélni tanuló gyermek kimond. Az első lépés, amit a járni tanuló gyermek megtesz. Az első jegy, amit kap az iskolában. Fontos az első munkahely  és így tovább. Az egész emberiség sorsára döntő befolyású Jézus Krisztus életében kulcsfontosságú az első csoda: nemcsak Jézusnak, hanem inkább nekünk. Olyan ez az első csoda, hogy ebbe jelképek formájában bele van sűrítve egész üzenetének lényege. Jézus annyira valóságos ember, hogy tanítványaival együtt részt vesz egy menyegzőn. Egyben istensége is megnyilatkozott, amikor a vizet borrá változtatta. Jézusnak túlcsordul az irántunk való szeretete, figyelmessége. Ugyanakkor a Szűzanya közbenjárásában is bízhatunk.

Ahogyan a kánai menyegzőre meghívták Jézust nekünk is meg kell hívnunk őt az életünkbe, családunkba, mindennapjainkba. Hagyatkozzunk az ő kegyelmére, amely képes életünk monotonságát, egyhangúságát, derűssé és bizakodóvá tenni. Ahogyan Kánában a vizet borrá változtatta, képes átváltoztatni mindennapjainkat is és megajándékozni jóságával. Arra nyilván szűkség van, hogy együtt működjünk Isten kegyelmével. A szolgáknak is meg kellet tölteniük a kőedényeket. Hogyha Isten jóságát megtapasztaltuk, ne tartsuk meg kizárólag magunknak, hanem próbáljunk meg mi is megajándékozni egymást jóindulattal és szeretettel.

Szent Pál is erre biztat: „a Lélek ajándékait mindenki azért kapja, hogy használjon vele.”

Mennyire megváltozna az életünk, hogyha megtapasztalva Isten jóságát, ez naponta arra indítana, hogy valami jót tegyünk, valami jót mondjunk egymásnak, valamit megdicsérjünk. Ez fényt és örömet hozna az életünkbe. Biztosak lehetünk abban, hogy Isten bőkezűen osztja lelki javait, így hát mi se legyünk szűkmarkúak egymással szembe, hanem adjuk tovább, amit Istentől kaptunk és meglátjuk, hogy mindez kamatozni fog. Érezzük meghívottaknak magunkat arra az örömre, amelyet Isten azoknak készít, akik őt szeretik