29 évközi vasárnap

Az imádság kerül a mai olvasmányok középpontjába.       

Még Saul és Dávid korában is bajt okoztak Izraelnek az amalekíták. Az egyiptomi kivonulás idején  a zsidóknál hatalmasabbak voltak. Folyt a harc legelőkért, itató helyekért. Mózes mellett vezérként akkor lépett föl először Józsué. De nem ő és seregei vívták ki a győzelmet, hanem Mózes, aki a hegyen reggeltől estig imára tárt karral állt.

            Az imádság nagy szerepet játszott a vallásos izraelita életében és mindennapjaiban. Jézus is sok időt töltött imádságban. A bevezető ajánlás (1. v.) mindezt megerősíti. „szüntelen kell imádkozni és nem szabad belefáradni.”

Ez azt jelenti, hogy az imádság nem tetszés kérdése, hanem kötelező dolog, mint ahogyan az embernek kötelezően kell ügyelnie lelki fejlődésére I (9-14. v.) Arra emlékeztet, hogy ezt az esdeklő magatartást kell szüntelenül megőrizni az Úr előtt. Ez a magatartás elsősorban nem abban áll, hogy az ember állhatatosan könyörög azért, hogy elnyerje segítségét vagy kicsikarja jóindulatát, hanem abban, hogy készséges, nyitott, és állandó párbeszédet folytat az Úrral.

A keresztény olyasvalaki, aki hisz Isten szüntelen jóságában és az ember iránti hűségében, ezért nem csügged el imádságában.

            A példabeszéd a korabeli szokványos törvényszéki gyakorlat egyik epizódját mutatja be. Két szereplője a kor társadalmának két tipikus képviselője. Az első, a biró az egyik legbefolyásosabb osztályhoz tartozik. A szent író lesújtó jellemzést ad a szájába. Ő maga mondja, magáról: „Istentől nem félek, és embertől nem tartok.”

A bíróval szemben egy «özvegyasszony» áll, aki a legvédtelenebb népcsoport megjelenítője. Az «árvák és az özvegyek» kifejezés a Bibliában jellemző tulajdonságuk alapján a legvédtelenebbek, a leginkább kiszolgáltatottak. Nagyon könnyen előfordulhatott, hogy a bíró nem törődött túlzottan az ilyesfajta személlyel, még abban az esetben sem, ha igaz ügy védelmét kérte (3. v.)

A példabeszédbeli bíró most mégis meghallgatta az özvegyasszony kérését és igazságot szolgáltatott neki. A következtetés pedig: „Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak?” Vagyis, ha egy ilyen lelkületű ember, mint ez a bíró képes arra, hogy jóllehet meggyőződés nélkül, de engedjen egy özvegy állhatatos kéréseinek, az az Isten, aki vele ellentétben igazságos és könyörületes, hogyan ne hallgatná meg választottainak kéréseit, amelyeket szorongattatásaikban intéznek hozzá?

            Az imádság mindenekelőtt egy nyitott közeledés Istenhez. Készség arra, hogy elfogadjuk Isten akaratát. Vagyis a bizalmunk kifejezése.

            A példabeszéd szereplőiben magunkra ismerhetünk.

Mindannyiunkban többé- kevésbé egyszerre jelen van az igazságtalan bíró és kiszolgáltatott özvegyasszony. Az élet különféle helyzetei megkísérthetnek, hogy másokhoz szeretetlenül közeledjünk. Máskor pedig mi magunk tapasztaljuk, hogy mennyire kiszolgáltatottak, gyengék és esendőek vagyunk. Isten kegyelmi segítségével dolgoznunk kell azon, hogy ne önző, önös érdekek vezessenek a mindennapi életünkben, kapcsolatainkban.

Ugyanakkor tudnunk kell, hogy legfőbb kegyelmi erőnk és támaszunk az imádság, amelyben bármikor hittel és bizalommal fordulhatunk Istenhez, akinél meghallgatásra találunk.