Évközi 29 vasárnap

A közös fonal, ami összeköti a mai vasárnap olvasmányainak mondanivalóját: Isten, szeretetből fakadó hívása állandó. Őt mindig az első hely illeti meg, bármi más csak utána következhet.

Az Ó-szövetségi olvasmányban Izajás próféta arról jövendöl, hogy Kürosz perzsa király, a választott nép érdekében, Isten eszközévé válik. Kr.e. az V században a nép babiloni fogságban volt. Kyros megdöntötte a babiloni birodalmat, s haza engedte a fogoly népeket.

A próféta Istentől jövő üzeneteként mondja: „Bár nem ismersz, mégis felövezlek….. én vagyok az Úr és senki más” Ebben a  prófétai szóban ott rejtőzik Isten jósága. Ő akkor is szereti az embert, ha nem ismeri őt, és bárki eszközzé válhat Isten kezében. Természetesen minél tudatosabb ez, annál jobb.

A szent leckéből megtudjuk, hogy a szent Pál apostol által alapított tesszaloniki közösség tagjai tudatosan vállalták Isten hívását, amelyre tevékeny hittel válaszoltak.

 „Szüntelen gondolunk Istenünk és Atyánk előtt tevékeny hitetekre, áldozatos szeretetetekre, Krisztusba vetett szilárd reményetekre. Testvéreim, kiket az Úr szeret! Jól tudjátok, hogy választottak vagytok!” Az Ő életükben Isten elsőbbséget élvezett, minden más ebből fakadt.

Nem így az evangéliumban szereplő farizeusok esetében. Számukra fizikailag is elérhető volt a lehetőség, hogy eligazítást kérjenek Jézustól az élet különféle kérdéseiben, hogy a válaszhoz igazodva megvalósuljon Isten elsőbbsége. Azonban most sem ez lebegett szemük előtt. Nem a maguk számára kérdeztek, nem a helyes útkeresés vezette őket, hanem „félrevonultak és megtanácskozták, hogyan tudnának belekötni Jézus szavaiba.” És kitalálták a fondorlatos, csapdát rejtő kérdést: „szabad-e adót fizetni a császárnak, vagy nem?”

Emberi logikával két lehetséges válasz kínálkozott:

Hogyha Jézus azt a választ adja, hogy szabad adót fizetni ezzel elismerik a római, idegen elnyomó hatalmat. Ebben az esetben ellene hangolható a nép.

Hogyha azt mondja: nem szabad adót fizetni, a nép lázítójaként bevádolható a rómaiak előtt.

Jézus ügyesen kikerülte a csapdát. Egy adó pénzt kért. És volt náluk. Tehát már döntöttek, ők fizettek adót, már behódoltak az elnyomó hatalomnak. A válasz ez lett tehát: „adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.” A kérdező farizeusok a császárnak megadták, ami neki járt, de megfeledkeztek arról, hogy őszinte szándékkal előbb keressék azt, hogy Istenek mivel tartoznak.

Jézus felelete, a rosszindulatú kérdezők számára megszégyenítő volt, de egyben kiutat is mutatott. A sorrend sosem cserélhető fel. A helyes értékrend, hogy Isten áll az első helyen, és csak utána következik minden más.

Ez számunkra is figyelmeztető. Elsősorban Istennek vagyunk adósai. Az Ő hívására, irántunk való szeretetére viszont szeretettel kell válaszolnunk. Egyben ez a szeretet lesz a forrása, az embertársaink iránti szeretetnek, tiszteletnek és megbecsülésnek. Benne átértékelődnek a kapcsolataink. Más lesz a munkánk, a törődésünk, a kötelességteljesítésünk, a szabadidőnk. Istennel másképp kezdődik, és másképp fejeződik be a napunk, más szemmel és más lelkülettel nézünk a nehézségekre, a szenvedésre.

A mai vasárnapi olvasmányok ösztönzésére vizsgáljuk felül, hogy Isten, a vallásos élet milyen helyet foglal el az életünkben. Nézzük meg, hogy mire áldozunk a legtöbb időt, figyelmet, és pénzt – és ez a legfontosabb számunkra. Ha netán azt látjuk, hogy javítanunk kellene, kérjünk segítséget, hogy azt minél hamarabb és minél eredményesebben megtehessük.