XXVII évközi vasárnap

Nagyon felgyorsult az életritmusunk. Állandóan foglaltak vagyunk, aggódunk, nyugtalankodunk. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy valami lényeges hiányzik az életünkből, mert nagyon sok békétlenséget tapasztalunk magunk körül és magunkban.

A mai szentírási szakaszok is békéről és békétlenségről szólnak.

Izaiás próféta az első olvasmány bevezetőjében szép, békés hangulatot fest. „Hadd zengjem el barátomnak az ő szőlőjéről érzett szerelmes énekét.” És miután elmesélte, hogy mindent megtett a szőlőért

érdekes fordulatot vesz a szöveg, ezzel a kijelentéssel: „Megparancsolom a felhőknek ne hullassanak esőt rá.” Ezzel egészen nyilvánvalóvá lesz, hogy példázatról van szó, hogy Isten és az ő népe közötti kapcsolatról beszél a próféta. Kifejezett utalás arra, hogy mennyit tett Isten a választott népért, de ők hűtlenül elhagyták. Ez valójában nekünk is felszólítás: Isten ajándékait meg kell becsülnünk, majd pedig arra használnunk, amire kaptuk azokat.

Jézus tovább fejlesztette az olvasmány mondanivalóját, amikor példabeszédet mondott a gonosz szőlőmunkásokról, akik ravasz fondorlattal az örökös életére törtek, hogy övék legyen a szőlő. Miután a gazda mindent megpróbált velük szemben, most már elveszi a szőlőt és „olyanoknak adja, akik idejében átadják a termést.” A következtetés itt is nyilvánvaló. Isten türelmes övéivel szemben. Új és új lehetősét kínál fel életünk kiteljesedésére. Azonban az is a tényekhez tartozik, hogy Isten Országát elveszik azoktól, akik nem becsülik, és olyanok kapják, akik megtermik gyümölcsét.

Szt. Pál apostol tanácsokat ad, hogy miként is kellene cselekednünk: „ arra irányuljon gondolatotok…., amit tanultatok,… példámon láttatok, azt váltsátok is tettekre, és veletek lesz a béke Istene.”

            S, hogyha példaadásról van szó, eszünkbe jut Assziszi szent Ferenc köszöntése: Békesség és Jóság, vagy adjon Isten jó napot, jó emberek. Ez az, amit a világ éhez, amire annyira nagy szűkségünk van.

A példabeszédbeli szőlő csak kapni akart, de semmit nem adott. Ahhoz, hogy béke költözzék a lelkünkbe szükséges adnunk. Istennek és embereknek odaajándékozott életet kell élnünk. Nem élhetünk kizárólag önmagunknak. Nem vezethetnek csupán önző vágyaink. Csak akkor találjuk meg igazi önmagunkat, hogyha oda tudjuk ajándékozni.

A szülő miközben gyerekeit neveli, maga is alakul és fejlődik. A tanár sem attól lesz boldog igazán, hogy nagy tudást halmoz fel magában, hanem azáltal, hogy tudását átadhatja tanítványainak. Az orvos nem azért tanul, hogy saját magát meggyógyítsa, hanem, hogy másoknak adja vissza az életet vagy egészséget. A pap, a szerzetes azért választja hivatását, hogy másokat is üdvösségre vezessen. A jó politikus nem saját karrierje és megélhetése miatt tevékenykedik, hanem, hogy polgártársai megélhetésén javítson.

 Nem a birtoklással, hanem az adással építhetjük fel személyiségünket.

         Éljünk és tevékenykedjünk úgy, hogy valóban megtapasztaljuk Isten ajándékát, a lelki békét.