25. évközi vasárnap -C

Nagyon sok nyugtalanító, sürgető dologgal találkozik a ma embere. Feladat hegyek tornyosulnak elénk, megélhetési gondok kínoznak, rosszindulatba ütközünk, naponként újabb és újabb kihívásokkal találkozunk, amelyek megoldásától nem kizárólag a földi boldogulásunk függ, mert örök létünkre is befolyással vannak.

A mai vasárnap tanításának homlokterében a ránk bízott javakkal való felelős bánásmód áll. Szó lehet itt anyagi javakról, szellemi értékekről, lelki gazdagságról, vagy egyszerűen a ránk bízott időről, amely oly sokszor kicsúszik a kezünkből.

            Ámosz próféta az úgynevezett szociális próféták közé tartozik, aki a nép lelkiismereteként éberen őrködik és könyörtelenül ostorozta kora vallási és társadalmi visszásságait. Feddő beszédet tart azok ellen, akik visszaéltek a helyzetükkel és becsapták a rászoruló szegényt. Itt nemcsak egy pár törvény megszegéséről van szó, hanem az általános magatartásról, amely homlokegyenest szemben áll azzal, amit az Úr elvár választott népétől. Mivel Isten kedveli a népét, az ítélet szigorú lesz! „Sose felejtem el egyetlen tettüket sem!”

 Az evangélium központi témája szintén a ránk bízott javakkal való helyes bánásmód. Azonban  meglepő, hogy itt szintén csalásról van szó, mégis dicséret hangzik el Jézus ajkáról. A hűtlen  vagyonkezelő, sáfár átíratta ura adóslevelét, csökkentette az adóság mértékét, hogy ha majd távoznia  kell az intézőségből, legalább az adósok rokonszenvét megnyerhesse. Jézus azonban nem az eljárást  dicsérte meg, hanem a vagyonkezelő okosságát, amellyel a jövőjére gondolt. A világ fiai a maguk  hasznát keresve okosan járnak el. Ez arra figyelmeztet, hogy a lelkiek, a vallásos értékek legalább  annyi erőfeszítést megérnek, ha nem többet, mint a megélhetéshez szükséges anyagiak. És végül is a  földi körülményekben épül, vagy éppen rombolódik az örök életünk: „Szerezettek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy amikor meghaltok, befogadjanak titeket az örök hajlékokba.”

Ezzel a háttéri gondolattal, már nekünk szegezett felszólítássá lesz az, ami az evangéliumi gazda a hűtlen intézőnek mond: adj számot gazdálkodásodról!

            Mi mivel sáfárkodunk, - milyen javak vannak ránk bízva?

          A szentlecke alapján nem feledkezhetünk meg az ima erejéről, amely mindenki életében hatékony eszköz. „Mindenek előtt arra kérlek, végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért.” Az imádság gondjaink közben bizalmunk kifejezése lehet. Lelki szükségünkben benső tartalékaink forrása. Háborgásaink idején lelki békénk megszerzője. Ugyanakkor ránk van bízva az egymásért végzett közbenjáró ima, amely szeretetünk, egymásért vállalt felelősségünk kifejezése.

            Mindenkire rá van bízva az idő!

            - Vajon mi mire fordítjuk a ránk bízott időt? Rossz lenne hogyha csak rövid távú, földi céljaink lennének, ha az anyagiak megszerzése foglalná le minden időnket, úgy hogy semmi másra nem marad figyelmünk, energiánk. Az evilági dolgokkal nem bánhatunk úgy, mintha örökkévalóak lennének; az örökkévalókat pedig nem tekinthetjük úgy, mintha mulandóak lennének.

            Megkezdődött az iskola, a hitoktatás - tudunk-e áldozatot vállalni azért, hogy fejlődjünk hitismeretekben, a vallásos életben? Nem elég csak a világ dolgaiban járatosnak lennünk, legalább annyi energiát fordíthatunk lelkünkre, vallásos életünkre is, mint más egyébre.

            Valaki azt mondta, hogy az ember olyan, mint egy repedt fazék, amely sosem tölthető meg. Azonban azt is mondhatjuk, hogy olyan, mint a kút, amely csak a maga legmélyéből buzog, de nem kívülről. A mélyben, a szív közepén ott lakik Isten, Ô a mi teljességünk.

A fa életkorát a szerint mérik, hogy hány évgyűrűje van, hogy mennyit gyarapodott. Gondoltunk-e arra, hogy vajon mi lelkileg mennyit gyarapodunk az időben, mert ránk is érvényes a felszólítás: adj számot sáfárkodásodról.