25 évközi vasárnap A

Örök érvényű felszólítással kezdődök a mai vasárnap első olvasmánya: „Keressétek az Urat…. Hívjátok segítségül” Egy adott történelmi korban hangzott el Izaiás próféta ajkáról. A választott nép fogságban volt. Bátorításra volt szűkség. A próféta rá irányítja a figyelmet arra a tényre, hogy nem külső fejlemények, nem Cirus perzsa király sikere vagy kegye menti meg a népet. A hazatérés kizárólagos föltétele: visszatérés Istenhez! Ő valósítja meg terveit a világ történéseiben, s nyilatkoztatja ki nagyságát (Sir 36,4). Csak az tapasztalja ezt, aki félre teszi a maga szűkre mért "bölcsességét", és így felismeri Isten nagyságát és végtelen hatalmát. Ez ma is ösztönző kell, hogy legyen. Igazából nincs nagyobb fogság a bűnnél, ezért kell az Úrhoz visszatérni, aki ” bőkezű a megbocsátásban”.

            Az evangéliumi példabeszéd szintén a bőkezűség témájáról szól. Nagyon találó, amit az első olvasmányban hallottunk, amit Isten mond az ő népének: „az én gondolataim, nem a ti gondolataitok, az én útjaim, nem a ti utjaitok.”

Az evangélium Szent Máté könyvéből vett részlet, amelyben a szőlőmunkásokról szóló példabeszédet olvassuk. Első tekintetre úgy tűnik, mintha itt igazságtalanságról lenne szó: egyesek ugyanis sokat dolgoztak, mások keveset, mégis mindenki ugyanakkora bért kapott. Valahogy mi sem szeretnénk azok bőrében lenni, akik reggeltől estig dolgoztak, de mégsem kaptak nagyobb bért, mint azok, akik alig egy órát dolgoztak. Ebből a szemszögből nézve biztosan úgy tűnik, hogy a gazda igazságtalan volt?  Azonban itt nem az igazságosságról van szó, hanem a szeretet túlcsorduló mértékéről.

Önmagunkra alkalmazva gondolhatunk arra, hogy van, akit Isten közülünk kora reggel, azaz gyerekkorában hívott meg a vallásos életre. Olyan családban nőhetett fel, olyan környezetben, hogy mintegy bele nőtt a vallásos életbe is. És ez milyen nagy ajándék.

Másokat Isten talán délben, mondjuk élete delén fogadott fel az ő munkájára. Az ilyen embert valamilyen esemény, egy jó lelki gyakorlat, vagy gyóntató kimozdított élete megszokott kerékvágásából és ráléphetett a lelki élet útjára.

Olyan is akad, aki az utolsó órában érkezett. Időskorban érintette meg Isten kegyelme, és ekkor sikerült fordítania élete eddigi helytelen irányán.

Azonban Isten előtt senki nem számít későn jöttnek. A megtérés sosem késő, de mindig időszerű.

Azt viszont nem nekünk kell eldöntenünk, hogy kinek milyen jutalom jár. Még azt sem, hogy a mi fizetésünk milyen arányban van mások jutalmával, netán azokéval, akik utoljára érkeztek.

Egyedül Isten irgalmas jósága számit, amelyet mindannyian ingyenes ajándékként megtapasztalhatunk, hogyha alázatos lélekkel közeledünk Istenhez, a kegyelem világához.

Mennyire bátor kijelentés, amit szent Pál apostol mond a szent leckében: „számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.” Őt élete delén érte a felismerés, hogy Jézus Krisztus szolgálatába kell állnia. És nem habozott, követte a hivő hangot.

            Ennek kapcsán két fontos kérdés merül fel:

Hová hív engem Isten? Nekünk, van-e ahová meghívnunk másokat, hogy ott Istennel találkozhassanak?

Istennek a felénk megnyilvánuló szeretete, ösztönözzön gondolkodásra, hogy miként hasznosíthatnánk magunkat még jobban az ő országában. Foglalkoztasson a gondolat, hogy miként tehetnénk még gazdagabbá benső életünket, és miként lehetnék jobban örömére embertársaimnak, akikkel egy Atya gyermekeiként élvezhetjük ugyanazt a gondviselő és irgalmas szeretetet.