Másokkal való kapcsolatunknak nem csupán napsütötte oldalai vannak.

Gazdagabb emberségünk, keresztény életünk függ a megoldásoktól.

 Sirák fiának könyve emelkedett lelkiségről tanúskodik: csak az várhat Istentől megbocsájtást, aki kész arra, hogy ő maga is megbocsásson.

Az evangéliumi rész is a megbocsátás lelkületéről és annak mércéjéről szól.

Szent Péter különös, de nagyon gyakorlatias kérdéssel fordult Jézushoz:

„Uram, ha testvérem vétkezik ellenem, hányszor kell megbocsátanom neki?”

Úgy látszik, Jézus közvetlen közelében azt márt megtanulta, hogy, irgalmasnak kell lennie, de még nagyon emberi módon a megbocsátás felső határát keresi. Mintha csak egy tartalékról lenne szó. És netán, ha a tartalék kifogy, akkor már csak azt mondhatnánk, sajnálom, de a megbocsátás tartalékom kifogyott. Már nincs több raktáron, így nem bocsáthatok meg neked. Szent Péter úgy gondolta, hogy nagylelkű azzal, hogy akár hétszer is kész megbocsátani. A hetes szám ugyanis a tökéletességet jelképezte. Jézus a válaszában, meglepő dolgot mond, nem hétszer, hanem számtalanszor, hetvenszer hétszer is meg kell bocsátanunk. Annyiszor, ahányszor erre szükség van.                                                                  

Mondanivalója alátámasztására Jézus példabeszédet mondott a szívtelen szolgáról.

A szolgának minden adósságát elengedte az Ura. Azonban ő a maga részéről már nem volt olyan nagylelkű szolgatársával. Pedig az jelentéktelenebb összeggel tartozott neki, mint ő az urának.

A válasz, amit Jézus szent Péternek adott, valamint a példabeszéd tanulsága el kell, hogy gondolkodtasson bennünket. Nem tehetjük azt, hogy a jótetteket homokba írjuk, amelyet a szél elfúj, de a megbántásokat kemény sziklába véssük – hogy maradandóak legyenek.

A megbocsájtás királyi magatartás, a bosszúállás szolgai

            Isten irántunk való irgalmas jósága, hasonló lelkületet kell, hogy eredményezzen. Ez kell, hogy az alapja legyen a mi irgalmasságunknak, a mi megbocsátó lelkületünknek is. Isten nem méricskél, nem számítgat, hanem nagylelkűen megbocsát. Így mi se tehetünk másképp. Nem lenne jogos, hogy amíg Isten a tartozásunkat elengedi, addig számon tartsuk, hogy mások mi mindennel tartoznak velünk szemben, pedig a bocsánatunkat kérik.

            Hogyha mégis az tapasztaljuk, hogy az irgalmas lelkület nagyobb erőfeszítésbe kerül, tudatosítanunk kell, hogy arra van szükség, hogy mi magunk megtapasztaljuk és tudatosítsuk Isten irgalmas jóságát. A megtapasztalt irgalomból, az Istentől kapott bocsánat kegyelméből bőven meríthetünk erőt ahhoz, hogy mi is megbocsátóak legyünk.

A szentlecke szerint is Istenből táplálkozó lelkületre van szűkség: „amíg élünk Istennek élünk, és ha meghalunk Istennek halunk meg.” Ez krisztusi lelkületet kíván ott ahol élünk.

-         lehet, hogy az én türelmemen múlik a békesség, vagy nekem meg megtennem az első lépést a bocsánathoz.

-         Nem elég tudnom, hogy mit tett értünk Krisztus, hanem a szerint kell élnünk, cselekednünk.

Ápoljuk tehát több odaadással, áldozattal a kapcsolatainkat.

Életünk, a felebarátunk élete is Istené – nem egymásnak, hanem elsősorban Istennek vagyunk eladósodott szolgái. Ne tartozzunk semmivel – csak kölcsönös szeretettel.