22 évközi vasárnap B

MTörv 4,1-2.6-8; Zs 14; Jak 1,17-18.21b-22.27; Mk 7,1-8.14-15.21-23

 
Törvények, szabályok, és szokásos tömkelege irányítja az életünket. Összenőttünk ezekkel, mindenapjaink részévé váltak. Keretben tartják az életünket, de kényelmessé is tesznek, hisz gyakran elégségesnek tűnik a külső alkalmazkodás. Megelégszünk a látszattal, csak felületesen, külső magatartásunkban igazodunk ezekhez. Igaznak véljük a közmondás szavait: „benső dolgainkról nem ítél a bíró.” Így alakulhat ki az a kétarcúság, amikor tetteink, nem a bensőnket tükrözik. Mintha két énünk lenne. Egy a külvilág szemének és a benső rejtegetett valóságunk. Azonban ösztönösen ráérzünk arra, hogy ez távolról sem lehet a vallásos ember magatartása. A mai vasárnap Ó-szövetségi olvasmánya is ebben a gondolatkörben mozog. Isten törvényeket adott Mózes által a választott népnek. Azonban nem azzal a céllal, hogy terheket rakjon a népe vállára. Épp ellenkezőleg ezzel igazolta a szeretetét, közelségét övéi iránt. Ezzel nyújt élet lehetőséget, őrzi és védi övéit:  „Mert hát hol van olyan nagy nép, amelyhez istenei oly közel volnának, mint hozzánk az Úr, a mi Istenünk, valahányszor hozzá folyamodunk? És hol van még egy olyan nagy nép, amelyiknek oly tökéletes parancsai és szabályai volnának, mint ez az egész törvény, amelyet ma elétek tárok?''

Az evangéliumban is törvényekről, előírásokról van szó. A farizeusok megszólták Jézus tanítványait, mert mosdatlan kézzel étkeztek. Első hallásra valószínű nekünk sem tűnik fel a probléma lényege, hisz mi sem szoktunk mosdatlan kézzel asztalhoz ülni. Csakhogy jelen esetben nem egészségügyi előírásokról van szó, hanem vallásos szokásokról. A farizeusok azt gondolták, hogy a külső, fizikai mosakodással a benső tisztaságát is elérhetik. Ezzel a mentalitásukkal magukra vonták Jézus rosszallását: „Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tôlem. Hamisan tisztelnek, olyan tanokat tanítván, amelyek csak emberi parancsok. Az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok.'' Mit ér a külső vallásosság, a szív átalakulása nélkül. Nyilván érthető, itt a szív a benső magatartást jelenti. És épp ebben nem jeleskedtek a farizeusok. Külső tetteik fedhetetlenek voltak, azonban benső magatartásuk nem igazodott ehhez. Az Úr Jézus tanítása világos: „…. ami belôle származik, az teszi az embert tisztátalanná. Mert belülrôl, az ember szívébôl származik minden gonosz gondolat, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység, léhaság. Ez a sok rossz mind belülrôl származik, és tisztátalanná teszi az embert.”

Szent Jakab apostol ezt jól megértette. Hisz így ír:  „Fogadjátok …. tanulékony lélekkel a belétek oltott tanítást, amely képes megmenteni lelketeket. A tanítást váltsátok tettekre, ne csak hallgassátok, mert különben magatokat csaljátok meg. Az Isten és az Atya szemében ez az igazi, tiszta vallásosság: Meglátogatni nyomorukban az árvákat és az özvegyeket, és tisztának maradni a világtól.” Belülről fakadó, konkrét cselekedeteink tükrözik azt, hogy kik is vagyunk valójában. A mai olvasmányok ösztönzésére vizsgáljuk felül, hogy emberi szokások, külső indítékok nem előzik-e meg bennünk Isten parancsait? Van-e szemünk arra, hogy Isten parancsai mögött felfedezzük a velünk törődő, személyes Istent? Jézus egészen adja önmagát, és így bennünket is egészen akar önmaga és embertársaink szolgálatára.