18 évközi idő kedd (Vianney szent János)

Emberi természetünkből kifolyólag biztonság után vágyunk szeretjük, hogyha van amiben megfogózkodjunk.

Nagyon különbözünk abban, hogy ki miben látja a biztonságát, ki miben kapaszkodik.

Van, aki a törvény szövegére támaszkodik, az előírások jelentenek számára szilárd talajt, de az ilyen ember, hogyha valamilyen helyzetre nem talál paragrafust elveszettnek érzi magát.

Olyan is van, aki elmerül az élet felszínes örömeiben. Elég neki a ma látszólagos biztonsága, ez feledteti vele a holnap bizonytalanságát.

Annak példájaként, hogy miként találhatunk maradandó biztonságot, a mai evangéliumi részlet egy nagyon tanulságos eseményt ír le.

A kenyérszaporítás csodája után Jézus, késő estig imádkozott, miközben az apostolok már csónakban szálltak. Időközben vihar tört ki és a hullámok hányták-vetették a hajót. Ebben a bizonytalan helyzetben egyszerre Jézus közeledett feléjük, a vízen járva. Az apostolok még jobban megrémültek, mert azt gondolták kísértet közeledik feléjük.

Mennyire megnyugtatóak lehettek Jézus szavai, amikor így szólt: „bátorság, én vagyok, ne féljetek.” Péter apostol meglepetésében így kiáltott fel: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy oda menjek hozzád a vízen.” A válasz pedig egy biztató – „jöjj” – volt. Péter el is indult – viszont útközben döbbent rá, hogy mennyire szokatlan és veszélyes dologra vállalkozott. Egyszerre már kételkedni kezdett, már nem bízott annyira. Túlságosan önmagára, a kockázatokra terelődött a figyelme – és abban a pillanatban, amikor a tekintetét levette Jézus tekintetéről süllyedni kezdett. Már csak arra volt ereje, hogy felkiáltson „Uram ments meg.” Jézus pedig e szavak kíséretében nyúlt utána: „te kishitű, miért kételkedtél”

A keresztény ember élete valahogy hasonlít Péter vízen járásához.

Gyakran félelmeinkben, aggódásainkban nem is különbözünk másoktól. Az élet hullámai naponként átcsapnak a fejünk felett. Azt gondoljunk, hogy emberfeletti küzdelmünkben magunkra vagyunk, semmiféle emberi biztonságot nem találunk, amiben támaszt nyerhetnénk. Azonban a legváratlanabb időben, hitünk szeme előtt feltűnik az Úr. Mi pedig lelkesedésünkben elindulunk feléje. Lehet, hogy környezetünk veszélyesnek tartja a hitünknek ezt a vállalkozását, időközben bennünk is ébredhetnek újabb kétségek, de csak akkor kezdünk újra süllyedni, ha tekintetünket levesszük az Úr Jézusról.

A Jézus személyébe való kapaszkodás a garanciája annak, hogy a felszínen maradjunk.

A mai nap szentje Vianney szent János jó példával szolgál arra, hogy miként kapaszkodhatunk minden körülményben az Úr Jézusba.

A család anyagi helyzete miatt csak 19 éves korában sikerült iskolába kerülnie, de igen sokat küzdött a tanulással. Papságra jelentkezett, de a szemináriumban a fogyatékos latin tudása miatt nehezen végezte tanulmányait. 29. éves korában pappá szentelték, káplán lett, majd Ars plébánosa. A vallástalan falut néhány év alatt megváltoztatta, híre bejárta az egész országot. Nagyra értékelték őt, mint gyóntatót, a hívek mindenfelől sereglettek hozzá, és tanácsait szent tisztelettel fogadták. Súlyos kísértések és testi fájdalmak gyötörték, mégis mindig mindenkinek szeretettel állt szolgálatára. Az eucharisztikus Jézus volt életének középpontja, minden körülményben beléje kapaszkodott. Így élete minden nehézségén diadalmaskodott.  Vianney szent János 74 éves korában halt meg 1859. augusztus 4-én. XI. Pius pápa avatta szentté 1925-ben, és tette meg a plébánosok és lelkipásztorok védőszentjévé.

Az evangéliumi történetben is az apostolok végül beengedték Jézust a hajóba, és a vihar elült.

Nekünk is ezt kell tennünk. Az élet bármilyen helyzetében engedjük be Jézust életünk csónakjába, az apostolok példájára ismerjük el mi is: Valóban Isten Fia vagy. Ennél nagyobb biztonságra már nincs is szűkségünk, mert az Istennél életünk jó helyen van.