Évközi 17. vasárnap

Jogosan, vagy éppen  jogtalanul több mindenre büszke a ma embere. Való igaz, hogy sokkféle tudományos, technikai vívmánnyal dicsekedhetünk. Hisz már annak is 40 éve, hogy ember lépett a hold felszínére. Viszont épp ez a gyors ütemű fejlődés sokaknak azt sugallja, hogy az emberiség kinőtt a csodák világából.  Ezeket visszautalják a legendák közé, és nem sok fontosságot tulajdonítanak neki. Pedig igazából nem vesszük észre, hogy mennyire ingoványos talajra tévedtünk, mert ezzel a hitûnk került veszélybe. Mennyire más volt a próféták kora, például Elizeus próféta idejében. Isten nem kizárólag tanítást adott, prófétáin keresztül, hanem azt is jelezte, hogy jelen van népe körében, és gondviselõ jósággal törõdik övéivel. Isten megszaporította azt a kevéske jó szándékot, amivel még a szárazság idején is felajánlották az elsõ termést. Elizeus próféta húsz árpakenyérrel jóllakatott több száz embert.

Ugyan ilyen szép esemény, az Úr Jézusnak a kenyérszaporítással kapcsolatos csodája. „Megkérdezte Fülöpöt: „honnét vegyünk kenyeret, hogy legyen mit enniük? Olyan bõséges volt a gondoskodás, hogy össze kellet gyûjteni a maradékot.„Ez valóban a próféta aki a világba jön.”

Mindezek elemzése után rádöbbenünk, hogy a mi életûnkbõl hiányzik valami. Hiányzik az érzék, amely felfedezi Isten jelenlétét és mûködését. Az ember a tudományos, technikai vívmányok eredményeképpen egy maga által alkotott mesterséges világban él. Ebben a magunk alkotta világban a csillagok elhalványulnak a lámpák fényétõl, a fák kiszáradnak még az erdõk is sokszor tele vannak az „emberi kezek nyomával”, mikor még ott is lépten-nyomon szeméttel találkozunk. Így ilyen és hasonló hozzáállással nem tudunk rácsodálkozni a természet szépségére.  Nem vesszük észre Isten nyomait a természetben. És ami még szomorúbb, hogy el sem juthatunk bensõ világunk természetéhez. Ennél fogva lelkûnk kiéhezett és itt ennél a hiánynál kellene rádöbbenünk, hogy mennyire szükségûnk van Istenre, az õ jelenlétére. S hogyha van elég hitûnk, Istenhez való ragaszkodásunk, meg fogjuk tapasztalni, hogy amint Jézus egy csoda folytán táplálta az embereket az öt kenyérrel és a két hallal, ugyanúgy csodával, vagyis isteni módon táplálja életûnket, lelkünket. Ehhez azonban arra van szükségûnk, hogy ne kizárólag a magunk alkotta mesterséges világban éljünk, hanem nyitott készséggel lépjünk be abba a világba, amellyel Isten ajándékozott meg bennünket - legyen az a természet világa, vagy épp a bensõk lelki-világa.

Kezdjük el ajándékozni azt a keveset, amink van. Azt a kevéske békét, amit megtapasztaltunk, azt a szeretetet, amit kaptunk, azt a szűkös anyagit, amivel rendelkezünk.

Így majd az életûnk egy addig nem ismert tartalmat és mélységet nyer, amely mások számára is hasznos és termékeny, mert Isten kegyelme mûködik bennünk, amely a kevéske jó szándékot is képes megszaporítani, úgy hogy még marad is.