Évközi 14. B

Minden közösség, település büszke szokott lenni arra, ha híres ember származik közülük. A történelmi személyiségek emlékére emlékházakat, múzeumot létesítenek. Hogyha élő hírességről van szó, meghívják a közösség jelentősebb ünnepeire, díszhelyre ültetik, büszkélkednek vele.

Az Úr Jézus nyilvános tevékenysége idején nagy hírre tett szert, azonban a mai evangélium tanúsága szerint, amikor visszatért a szülő földjére, ahol nevelkedett Názáret lakói nem az őt megillető megbecsüléssel fogadták.

„Jézus hazament Názáretbe. Tanítványai elkísérték. Amikor elérkezett a szombat napja, tanítani kezdett a zsinagógában.” …,Honnét vette ezt? Miféle bölcsesség ez, amely neki adatott? És csodák, amelyeket kezével véghezvisz! Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon rokona? S ugye nôvérei is itt élnek közöttünk?'' És megbotránkoztak benne.”

Názáret lakó csupán annyit láttak Jézusban, hogy valaki, aki közülük származik, aki kétkezi munkás volt, akinek rokonai ott élnek a faluban most kiemelkedett, csodákat tesz, és bölcsen tanít. Talán irigykedtek Jézusra, vagy az önérzetűket sértette, hogy tanítja őket. Az mindenképp kiviláglik a történtekből, hogy nem tudták elfogadni Jézus természetfölötti származását, az ő Istenségét, és vissza akarták rángatni kizárólag emberi szintre.

Mindezért, súlyos ítéletben volt részük: „Nem vetik meg a prófétát, csak a hazájában, rokonai körében, a saját házában. Jézus „nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel. Maga is csodálkozott hitetlenségükön.”

Pedig a próféta mindig Isten szeretetének a jele volt az emberek között.  Így volt ez az Ó-szövetségben is.

Az első olvasmányban olvassuk, hogy Isten akkor is küldi Ezekielt, amikor a nép ellene lázad, amikor megkeményítik a szívűket. Mindezek ellenére fontos volt a próféta tevékenysége: „Akár meghallgatják, akár nem hallgatják, megtudják, hogy próféta van közöttük.''

            Az Úr Jézus biztosan tudta, hogy saját szülő városában, ahol nevelkedett ellenállásba fog ütközni. Mégis vállalta a próféták sorsát. Ugyanakkor a tanítványai miatt is fontosnak tarthatta ezt a tapasztalatot, hogy amikor majd nekik kell tanítani, munkálkodni az emberek üdvösségén semmiféle kudarc el ne tántorítsa küldetésüktől, és bátran hirdessék az igazságot Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. És íme, a 2000 éves igehirdetés ellenére a megkeresztelt emberek jelentős részét továbbra is nagy kettősség jellemzi.

-        Sokaknak az a kényelmes, ha Jézust csak embernek tekintik. Lerángatják a maguk kicsinyes emberi szintjükre, és azt akarják igazolni, hogy Jézus semmivel sem különb, mint mi köznapi csetlő-botló emberek.

-        Mások legszívesebben az égbe száműznék, mert úgy gondolják az a legjobb, ha minél távolabb van tőlünk.

E két magatartás közös gyökere az a törekvés, amely élesen szét akarja választani az „eget és a földet”, amely ki akarja iktatni Istent a mindennapi életből.

Szomorú lenne, hogyha hasonló, magatartás jellemezne. Mindez csupán akkor törhet meg bennünk és körülöttünk, ha legalább a törekvéseinkben összhangba kerül a mindennapi élet és vallásos magatartásunk. Mindebben legyen erőforrásunk, amit Szent Pál kapott az Úrtól: „elég neked az én kegyelmem.”