13 évk. Vas.

            A nyári időszak mindenki számára a szabadság, a vakáció ideje. A gyerekek kikapták a vakációt, a felnőttek nagyrésze szabadságra megy - mindenki kikapcsolódásra, szabadidőre vágyik. Vajon ilyen helyzetben, szabadságos, vakációs időben mit mondhatunk a keresztény élettel kapcsolatosan. Tény, hogy hajlamosak vagyunk a vallásos életben is lazítani, egy kicsit alábbhagyni - pedig Krisztus követésében nincs vakáció, nincs szabadságos időszak.

            Éppen ezért a mai vasárnapnak a az olvasmányai a vallásos élet követelményeiről szólnak.

Elizeus próféta nagy csodatévő, mindenki tiszteli és féli is, akárcsak elődjét, Illést. A sunemi asszony szívesen szállást ad neki, mert Isten szent emberét látja benne.  Elizeus hálás a vendégszeretetért; és Isten is megáldja érte az asszonyt és a férjét: teljesül legforróbb vágyuk.

Ime, Jézus evangéliumi igéje: Aki prófétát fogad be, a próféta jutalmát kapja, -- igaz volt az Ószövetségben is.

            Jézus beszédeivel tanítani akar minket, megmutatni a helyes utat. De ezek a példák, - mint a mai evangéliumban is - sokszor első hallásra megdöbbentőek, sőt megbotránkoztatóak. Jézus nem véletlenül beszélt így. Azt szerette volna, hogy még a legkeményebb szívű ember is elgondolkozzon azon, amit hallott, és ezáltal jobbá válhasson. Így "provokál" most is minket, hogy törekedjünk megérteni tanítását.

Hallottunk már meséket Mátyás királyról, vagy más királyokról, akik hogy megismerjék népük életét álruhába bújtak, olyanokká váltak, mint egy hétköznapi ember. Érdekes, izgalmas vállalkozás ez, és nem is veszélytelen. A "játék" akkor igazi, ha végigjátsszák és kínos, veszélyes helyzetekben sem volt szabad felfedni a kilétüket. Ezért nem is tette ezt meg minden király.

De ismerünk egy olyan királyt is, a leghatalmasabbat, Jézust, aki nem játékból, nem rövid időre, hanem teljesen és komolyan eljött közénk. Vállalt mindent, ami a mi emberségünkkel együtt jár. Sőt az Ő tanításából döbbenhettünk rá arra, hogy Isten a kezdet kezdetén megtette már ezt. Ott lakozik minden emberben. Ha ezeken elgondolkozunk nem tűnik már furcsának, mikor Jézus arról beszél, hogy "aki titeket befogad, az engem fogad be, és aki engem fogad be, az azt fogadja be, aki elküldött engem."

Nem lehet olyan időszaka az életűnknek ,amikor abbahagyjuk a törekvést, a küzdelmet. „Aki nem veszi fel keresztjét és nem követ engem, nem méltó hozzám.” Meg kell tanulnunk úgy élni, hogy felismerhetővé váljon a bennünk lakó Isten, és hogy mi is képesek legyünk meglátni a másikban rejtőző Urat. Ha felismerjük, már nem lesz kérdés, hogy szeressük-e Őt. Szeretni tudjuk majd szüleinkben, testvéreinkben, gyermekeinkben, minden embertársunkban. S ha szeretjük, erőt ad ahhoz, hogy kövessük is Őt, felvegyük keresztünket, ahogyan Ő is megtette ezt értünk. Erőnk lesz akkor ahhoz is, hogy őt szolgáljuk csekélységben, vagy nagy dolgokban.

 Így a szabadságolások idején se feledkezzünk meg lelkűnkről, vallásos életűnkről, a ránkbizottakról, akiknek a vallásos fejlődése rajtunk áll, hogy méltók legyűnk Krisztus nyomdokaiban járni - és valóban megillessen bennünket is a keresztény név.