Jó pásztor vasárnapja

A népek királyai, fejedelmei az ókorban szívesen nevezték magukat “pásztornak.” Megszokott, ismerős hasonlat volt, mindenki értette. A mai evangéliumban Jézus magára alkalmazza, és azt mondja: én vagyok a jó pásztor. A pásztor hasonlata, különböző hatást válthat ki bennünk. Hogyha a pásztorhoz tartozó nyájra gondolunk, tiltakozás ébredhet bennünk. A magát szabadnak gondoló ember egyénnek érzi magát. Nem szereti, ha tömegként kezelik. Olyan felvilágosultnak, tájékozottnak tudja magát, hogy elegendőnek tartja saját értelmének használatát, amikor dönteni szeretne arról, hogy milyen úton haladjon. Életvezetésünket illetően, hogyha valaki befolyásolni, netán irányítani szeretne, bizalmatlanságot ébreszt bennünk. Mégis a mai vasárnapon a jó pásztorról hallva szemünkbe ötlik a megszokott kép, amint Krisztus vállára veszi elveszett báránykáját, és visszaviszi a nyájhoz. Eszünkbe jut a 22. zsoltár, amely a maga nemében irodalmi remekmű is: "Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt, zöldellő réteken legeltet. A nyugalom vizéhez terel és felüdíti lelkemet."..... "Ha sötét völgyben járok is nem félek a bajtól, hisz te velem vagy."

Mit is jelent a jó pásztor képe, amelyről az evangélium beszél? Mindenekelőtt egy bizalomra épülő kapcsolatot amelyben, tudatában vagyunk annak, hogy Jézushoz tartozunk, ezért megbízhatunk benne. Jézus azokat, akik rá vannak bízva, a sajátjainak nevezi. Egy apa, vagy édesanya beszél úgy családjáról, hogy ők az övéi. Akik a családban élnek, összetartoznak, és egymásért élnek. Amikor Jézus jó pásztornak nevezi magát és azt mondja: ismerem enyéimet és enyéim ismernek engem, akkor pontosan erre gondol. Ő aggódik értünk, kiáll mellettünk, közbenjár értünk a mennyei Atyánál. Jézus nem tömegként kezeli a rábízott nyájat, hanem mindegyiket egyformán szereti. Itt azt kérdezhetjük magunktól, hogy mi mennyire ismerjük egymást: a férj a feleségét és a feleség a férjét, a szülők gyermekeiket, a barát a barátját, lelkipásztor a rábízottakat? Jézus a végsőkig elment ebben a szeretetben: "életemet adom juhaimért." Épp ilyen nagy áldozatra talán kevésbé lennénk képesek, de valamilyen formában nekünk is életünket kell adnunk másokért.

Az egyház története folyamán hányan-és hányan adták életűket Krisztusért. Elég csak szent Ferencre, Kis szent Terézre, vagy Márton Áron püspök úrra gondolnunk.

Akkor lesz hivatássá egy élet, ha teljesen odaadja magát másoknak, Isten iránti szeretetből, Krisztusban, mert másképp nem is lehet odaadni magunkat senkinek. Úgy lesz hivatássá az életünk, munkánk, családunk, ha életünket adjuk másokért, hogyha szeretjük a ránk bízottakat, és képesek vagyunk áldozatot hozni értük. Ma a hivatások vasárnapján legyen vizsgálódásunk tárgya hogy Isten iránti szeretetből vállaljuk-e a keresztény életet, azt a feladatot, amelynek elvégzése kötelességünk? Ugyanakkor kérdezzünk rá arra is, hogy mit teszünk azért, hogy másokban is megérlelődjön annak a hivatásnak a kegyelme, amellyel Isten ajándékoz meg?