Húsvét II vasárnapja

2000. április 30. óta, Húsvét II vasárnapját az isteni irgalmasság vasárnapjának hívják.

II János Pál pápa ekkor avatta szentté Faustina nővért, aki magán kinyilatkoztatásban kapta az Úr Jézustól, hogy így nevezzék el ezt a vasárnapot. Korábban Fehér Vasárnap volt a neve, mert az Ősegyházban a megkereszteltek a Húsvétot követő vasárnapig fehér ruhában jártak.

A mai szentmise első olvasmányában egy rövid összefoglalót hallottunk arról, hogy milyen volt az Egyház élete közvetlenül a húsvéti események után: „Az apostolok keze által sok jel és csoda történt a nép körében.”

A második olvasmányban szent János apostol egy látomását írja le, hogy az Úr napján, vagyis vasárnap, miként látta a Feltámadott, élő Krisztust, aki így szólította meg őt:

„Ne félj…. Meghaltam, s lám, mégis élek örökké.”

Az evangéliumban is hasonló tapasztalatot ír le az evangélista.

Húsvét vasárnap, amikor az apostolok félelmükben bezárkóztak az utolsó vacsora termébe, az Úr Jézus zárt ajtókon keresztül megjelent és így szólt: „Békesség nektek” Ez, érthető módon nagy örömet okozott az apostoloknak. Most már bizonyossá lett számukra, hogy megtörtént a megváltás, a kiengesztelődés, sőt bűnbocsátó hatalmat kaptak, hogy mások számára is közvetítsék, a megbocsátás kegyelmét. Jó volt újra együtt lenni Jézussal, a régi közösségben.

Csupán Tamás hiányzott, nem tudni mi okból nem volt a többiekkel. Egyéni elfoglaltság, vagy más érdek tarthatta távol. Mindenképp kívül maradt nem csak fizikailag, hanem lelkileg is, mert hitetlenkedve azt mondotta, amíg „nem látom a szegek helyét, amíg nem tapintom, addig nem hiszek.” A többiek elbeszélése nem győzte meg őt. Azonban Jézus rá is gondolt, ő sem maradhatott ki a húsvéti tapasztalatból

Nyolc nap elteltével, ugyanúgy mind együtt voltak az apostolok. Most már Tamás is velük volt. Nem zárkózott el a közösségtől, és habár hitetlenkedett, bizalmatlan volt, most része lehetett a találkozás kegyelméből. Már arra sem volt szüksége, hogy megérintse Jézust. Elég volt látnia, és hallania őt, hogy térdere borulva megvallja hitét és ragaszkodását. Most már ő is megtapasztalta az Úr Jézus irgalmát és része lehetett belőle.

A szentírási részek figyelmes olvasásával szembe ötlik néhány negatív érzés. Ugyanis az apostolok féltek, bezárkóztak, kételkedtek, bizalmatlanok voltak. Mindez az élő Krisztussal való találkozásban oldódott fel és változott meg.

Ezek a negatív érzelmek többé-kevésbé bennünket is jellemeznek.

Néha félünk a holnaptól, félünk szembe nézni a valósággal, tartunk attól, hogy valami rossz történhet velünk, vagy szeretteinkkel, családtagjainkkal. Ilyenkor a legrosszabb talán a lelki bezárkózás és a bizalmatlanság a környezetünkkel, de még Istennel szemben is. Azt gondoljuk, hogy senki nem ért meg bennünket.

Milyen nagy kegyelmi ajándék, hogy az első Húsvét óta, Isten kegyelme és irgalma számunkra is elérhető. Bármilyen körülményben lennénk is tartsunk ki az Egyház közösségében, próbáljunk meg bizalommal nyitni környezetünk felé, de legfőképp Isten felé és meg fogjuk tapasztalni a felénk megnyilvánuló irgalmas szeretetét.

Az isteni irgalmasság vasárnapja a megoldásra irányítja figyelműnket. Keressük minden erőnkkel Isten jelenlétét és a Feltámadottal való találkozás bennünket is új élettel tölt el.